A korábbi bejegyzésünkben már bemutatott Elena Ferrante bújócskája már-már lenyűgöző. Elismerésre méltó, hogy korunkban, amikor alig akadnak titkok, legtöbbünk élete nyitott könyv, hova tovább azon igyekszünk, hogy a digitális világ reflektorfényébe kerüljünk, és minél többet áruljanak el magunkról, micsoda eltökéltség kell ahhoz, hogy valaki huszonöt éven át titokzatos maradjon?! A titokzatosság Ferrante interjúkban többször kifejtett krédója: „Én nem tudom, ki az olvasóm, ő nem tudja ki az írója, könyveim által mégis egymásra találunk, és ez pont elég.”
De most egyszeriben vége szakad a titokzatosságnak. Ragadjuk meg az alkalmat, és vegyük számba az írókat, akik Ferrantehez hasonlóan homályba próbáltak burkolódzni! Sokan vannak, sokféle motivációval. Gyakori mozgatórúgó a már túlzottá vált hírverés, amitől az író szabadulni igyekszik. Így Stehpen King egy ideig a „Richard Bachmann” álnév mögé rejtőzve publikált, Joanne K. Rowling pedig „Robert Galbraith” néven írt krimit. Ők viszont már világhírűek voltak, amikor álnév használata mellett döntöttek. Éppen a korábbi sikereik miatt tettek így. Tudni akarták, hogy új írásaikat csak a már fogalommá vált nevük, vagy irodalmi értékük miatt vásárolja a nagyérdemű. Galbraith bőrébe bújni igazi felszabadulás volt a számomra – nyilatkozta Rowling miután legnagyobb bánatára lelepleződött. Csodálatos volt médiacirkusz és elvárások nélkül regényt írni – folytatta.
Stehpen King, alias „Richard Bachmann”
Az egyik kötet lelepleződés utáni kiadásán már mind a két név szerepel.
Joanne K. Rowling álnéven írt könyvét tartja kezében.
Hasonló okok vezették a Könyvtacskón már szintén bemutatott francia írót, Romain Garyt, hogy „Émile Ajar” álnéven írjon. Ő egyébként egy posztumusz megjelent regényében saját magát leplezte le. Egy idő után minden író az olvasói és kritikusi elvárások és a róla kialakult klisék rabjává válik – indokolta döntését Gary.
A hatvanas, hetvenes évek legendás életművésze, Romain Gary. Már írtunk róla a Könyvtacskón.
A régmúltba persze egészen más okok kergettek írókat az anonimitásba. Voltaire például politikai okokból nem jelentethette meg saját neve alatt a monarchiát kritizáló írásait. Szintén a hatóságoktól való félelmében döntött úgy a francia írónő, Anne Desclos 1954-ben úgy, hogy álnéven jelenteti meg a morális tabukat döntögető, hatalmas botrányt kavaró és hamar nemzetközi bestsellerré váló erotikus regényét, „O történetei”-t.
Anne Desclos jogosan tartott a botránytól.
A XIX. században gyakorta rejtőztek női írók férfi név mögé. A leghíresebb példa: Charlotte Brontë. Nem csoda, hogy így döntött, hiszen még pályája elején figyelmeztette a kor népszerű költője, Robert Southey, hogy „az irodalom sosem válhat egy hölgy életcéljává”. Brontë még ma is népszerű, de ugyan ki emlékszik már Robert Southey nevére… Annyiban azonban igaza volt a tanácsot adó költőnek, amennyiben Brontë legismertebb regénye a „Jane Eyre” megjelenése után, amikor még azt hitték, hogy egy férfi tollóból származik, zajos sikert aratott, majd amikor kiderült, hogy egy hölgy áll az írás mögött, a kritika és az utca embere sem győzött elhatárolódni saját korábbi véleményétől. A helyzet mára nyilván javult, de korunk irónői közül nem egy állítja, hogy még ma is handicappel indulnak férfi kollégáikkal szemben. A sokáig szintén álnév alatt publikáló amerikai írónő, Siri Hustvedt lényegre törően fogalmazza meg a problémát: „Minden művészi teljesítményt jobban fogadnak a tömegek, ha egy farok és két golyó áll mögötte.”
Brontë férfi álnév alatt volt igazán elismert.
Siri Hustvedt még ma is diszkriminációt emleget. Rowling is oszthatja ezt a véleményt, hisz férfi álnevet választott magának.
Elena Ferrante esetére azonban leginkább az idén rangos francia irodalmi díjjal kitüntetett Joseph Andras hasonlít. Az író visszautasította a kivégzett algériai függetlenségi harcos élettörténetéről szóló regényéért odaítélt Prix Goncourt. Mondván, nem szeretné, ha az ő személyéről folyna a diskurzus az algériai függetlenségi háború Franciaországban máig vitákat kavaró története, és annak vértanúja, Fernand Iveton helyett. A pék kenyeret süt, az író könyvet ír. Minden, amit el akartam mondani benne van a könyveimben, nem tudom, hogy személyemmel ehhez még mit fűzhetnék hozzá – nyilatkozta a párizsi kulturális nyüzsgéstől távol, normandiai magányában élő Andras a díj visszautasítása után.
Joseph Andras azt szeretné, ha nem ő, hanem főhőse, az algériai függetlenségi harcos, Fernand Iveton állna a középpontban.
A bejegyzés a „Süddeutsche Zeitung” egy 2016. október 5-ei, Alex Rühle által jegyzett cikke felhasználásával készült.
Amikor átok a népszerűség
J.K. Rowling első nem Harry Potter-regényét, „Átmeneti üresedés” címmel saját neve alatt publikálta. A megjelenést irtózatos médiacirkusz előzte meg; az élvárások olyan magasak voltak, hogy talán meg sem lehetett felelni nekik. A kötet olvasása közben ugyan az motoszkált a fejemben, mint amikor a francia botrányhős író, Michel Houellebecq „A térkép és a táj” című kötetét tartottam a kezemben: a könyv felén is túl vagyok, de ez még mindig csak a bevezetés. Ez viszont, ahogy a brit írónőnél, úgy francia kollégájánál is kiválóan volt megírva, így nem tettem le a könyvet, abban bízva, hogy ebből még egy nagyszerű regény kerekedik. Rowlingnál nem lett így, az egész kötete egy bevezetés maradt. Ezzel szemben Houellebecqnél, a könyv kétharmada táján, egy bűnügyi szál formájában megérkezik a kulmináció. Az egész kötetet összefüggésében nézve arra is rájöttem, hogy már a regény első sorai is épp olyan fontosak, mint a váratlan gyilkosság a történet felén túl. De erről már írtunk itt.
Petrus Szabolcs