Szimatolás az irodalom, a gasztronómia és a turizmus világában

Könyvtacskó

Az elfeledett háború

Egy koreai veterán mesél

2017. december 24. - Szabolcs282

8_27.jpg

Az amerikaiakat igazán sosem érdekelte a koreai háború. A feledés homályába vész a ’45-ös dicsőség és a vietnámi kudarc között. A veteránok is Amerika elfelejtett háborújakén emlegetik. Habár 36.000 amerikai veszett oda, némely veterán egyesület fel sem veszi soraiba a Koreát megjártakat, mondván nem is katonaként voltak ott. Hivatalosan ugyanis nem háború, hanem az ENSZ égisze alatt végrehajtott rendészeti akció folyt a Koreai-félszigeten, a nyugati érdekszférába tartozó és a kommunista észak által 1950-ben lerohant Dél-Korea felszabadítására. A koreai és kínai elesettek számát csak becsülni lehet. Több millióan lehettek. Közöttük sok százezer civil. Egy amerikai túlélő, Richard Carter számára világos, hogy Koreában háború dúlt. A Süddeutsche Zeitung újsárírója az ő visszaemlékezéseit hallgatta meg  a marylandi veterán egyesületben.

7_30.jpg

A nemzetközivé vált polgárháború négyszer vonult át a Koreai-félszigeten.  

Carter 1931-ben született egy keleti-parti kis iparvárosban, Hagerstownban (Maryland). Apja üzemi munkásként próbálta eltartani Richardot kilenc fiú-, és egy lánytestvérével. Nehezen éltek. Richardnak már fiatalon dolgoznia kellett. „A sereg látszott az egyetlen kiútnak. Túl korán, 15 évesen próbálkoztam először. Végül 17 évesen, apám hozzájárulásával vettek fel” - emlékszik vissza. „1949 nyarát írtuk. Nem sokkal később elkezdődött a háború Koreában. Felsorakoztattak minket a gyakorlótéren és megkérdezték, ki akar önként a frontra menni. Magától értetődő volt, hogy jelentkezem” – meséli.

Amikor Carter ’50 augusztusában a félszigetre érkezett, a déliek és az őket támogató amerikaiak kilátástalan helyzetben voltak. Az északiak június végén támadták meg Dél-Koreát: Átlépték a 38. szélességi kör mentén kijelölt tűzszüneti vonalat; három nappal később elfoglalták a déli fővárost, Szöult; megállíthatatlanul törtek előre dél felé. A dél-koreai-amerikai csapatok hamar a félsziget legdélebbi részén fekvő város, Busan körüli hídfőállásba szorultak vissza. Ide érkezett Carter. „Bele a sűrűjébe. Az ellátmány erősen racionalizálva volt. Ráadásul még aznap halálos találatot kapott egy minnesotai fiú, akivel együtt érkeztünk. Engem egy romos épületbe küldték. Egy megfigyelőállást kellett tartanunk. Az a hír járta, hogy éjszaka több ezer északi fog rohamot indítani. Így is lett. A sötétben vaktában lövöldöztem. Hajigáltam a kézigránátokat. Azt se tudtam, ki az ellenség, ki a bajtárs. Aztán egyszer csak arra eszméltem, hogy átvonult rajtam a front; az ellenség területén vagyok” – meséli Carter az első napok krónikáját. "24 órán keresztül bolyongtam, amig visszatalált az egységemhez. És ez így ment egy éven keresztül, végig, amíg ott voltam” – teszi hozzá.

busan.jpg

Képeslap Busanból, Dél-Korea második legnagyobb városából. A 3,5 milliós település a tengeri konyha kedvelőinek mekkája.  

A városban számos kisebb és nagyobb emlékmű utal a koreai háborúra.

denkmal.jpg

11_20.jpg

A legvéresebbnek számító első évet Carter majd’ megszakítás nélkül a fronton töltötte. „Augusztustól októberéig szinte végig lövészárokban voltam. Lőttek rám, én meg másokra. Kettesével voltunk beosztva. Valamelyikünknek mindig ébren kellett lennie, mert az ellenség bármikor rohamot indíthatott” – számol be Carter a szolgálatról, amiért napi 2,50 dollár zsoldot és havi 50 dollár frontpótlékot kapott. Nagyrészét hazaküldte a családjának. A lövészárokból a malária szabadította ki. Három hetet tölthetett a tábori kórházban. Aztán jött még öt nap pihenés Japánban.

Carter 70 év elteltével is emlékszik halott bajtársai nevére. Szűkebb pátriájából, Washington megyéből 23 katona veszett oda. Mégis 2013-ig kellett várni az első háborús emlékmű felállítására. Ez fáj neki.

20170401_132540.jpg

Koreai-amerikai elesettek emlékműve Dél-Koreában, nem messze a demarkációs vonaltól.  

De van vidám háborús emléke is. „Egy floridai bajtársunk a mazsola pálinka minden hozzávalóját megkapta otthonról. A hordót, amiben az italt érleltük, egy kiszáradt folyómederben ástuk el. Aztán jött a monszun… Még szerencse, hogy a helyiektől lehetett szakét venni.”

Carter történeteinek többsége persze borzalmas, mégis rezzenéstelen arccal meséli őket. Néha ugyan használja az ellenség gúnynevét: gooks (vágott szeműek), de ez minden emóciója. „Volt két fiú az egységben, „fogtündérnek” hívtuk őket. Mindig volt náluk fogó. Csaták után kitépték az aranyfogakat az elesett katonák szájából. De én ebben soha nem vettem részt. Egyikük pechére egy olyan északinak is ki akarta húzni az aranyfogát, aki még életben volt, és volt annyi ereje, hogy lelője.”

A háború legborzalmasabb epizódjai a Changjin-víztározó mellett zajlottak. A dél-koreai-amerikai csapatoknak 1950 szeptemberében sikerült kitörniük a busani hídfőből. Ezzel egy időben a Szöul közeli Inchonban amerikai tengerészgyalogosok szálltak partra. Az északiak hirtelen két tűz közé kerültek és el lettek vágva az utánpótlástól. Szöul hamar felszabadult. Az olló pedig egyre szűkült. A kommunisták néhány hét alatt majdnem a Koreát Kínától elválasztó Yaul folyóig szorultak vissza. Közel álltak a kapitulációhoz. Aztán jött Mao Ce-tung több százezernyi „önkéntese”. Ezzel 1950 végén kezdetét vette a háború legkeményebb csatája a Changjin-víztározónál. 30.000 dél-koreai, amerikai és brit katona került a 120.000 kínai által körülvett katlanba.

20170402_155201.jpg

Szöul madártávlatból. A háború háromszor is átvonult a Koreai-félsziget legnagyobb városán. Nem csoda, hogy modern épületek határozzák meg a látképet.

2_86.jpg

Történelmi negyed a felhőkarcolók tövében. Itt semmi sem eredeti, háború utáni, skanzen szerű rekonstrukciót látunk.

20170402_110639.jpg

Bár nincs történelmi belváros, Szöul mégis szép, élhető város.

„Csak úgy áradtak felénk a kínaiak. Mindnyájunkat le akartak mészárolni” - mondja Carter. Hangneme továbbra is tárgyilagos. „Egy 30-as kaliberű Browning volt a kezemben. Percenként 450 töltényt tudott kilőni. És én csak tüzeltem, tüzeltem, tüzeltem. A tó körüli kukoricaföldeken nem arattak. A kínaiak az embermagasságú kukoricáson keresztül jöttek. Amint megmozdult egy tő, már lőttem is. Láttuk, ahogy kiugranak a lövészárokból és futnak felénk. Rövidesen közelharc alakult ki. Rossz volt a felszerelésük. Soknak fegyver sem jutott. Nem egy még gyerek volt. De mi ezzel sem törődtünk. A túlélésünk volt a tét.”

Sok visszaemlékezésből tudható, hogy a nem ritkán 40 fokos hideg majdnem olyan elviselhetetlen volt, mint a véres harcok. Embermagasságban állt a hó. „Ilyen hideget se előtte, se utána nem éltem” – erősíti meg Carter. „Az ellátmányunk keményre fagyott. Úgy kellett a kanállal kis darabokat kivájni a konzervekből. Öt másodpercenként újra és újra ki kellett biztosítanom a géppisztolyom, hogy ne fagyjon be. Folyamatosan mozogtunk, hogy ne fagyjunk meg. Csak a cigaretta adott némi meleget. A fejenként járó napi négy Chesterfield vagy Lucky Strike elszívása örömünnep volt.” Carter nem is lenne amerikai, ha nem mesélne el egy megható történetet a katlanban töltött hálaadásról: „Hoztak ki nekünk a frontvonalba vacsorát: krumplipüré, fekete kávé és kesudió. El se tudom mondani. Főúri lakomának éreztük.”

December elején az amerikaiaknak áttörték a kínai vonalakat. Az ár nagy volt: 17.000 elesett, eltűnt, sérült szövetséges. A kínaiak a becslések szerint 70.000 embert vesztettek. Cartert csak az hozza ki a sodrából, ha valaki visszavonulásról beszél. „Mi déli irányba törtünk előre. Amikor már kint voltunk a katlanból, tartottuk az állásokat, nem hátráltunk tovább délre.”

12_16.jpg

Changjin-víztározó napjainkban...

10_23.jpg

... és a háború idején.

11_19.jpg

A véres harc lefolyása.

Carter még egy további évet maradt Koreában. A kitörés után még két nagy ütközetben részt vett. „De Changjinhez semmit sem lehet hasonlítani. 19 évesen a jégmezőn találkoztam a halállal. Felnőtt férfi voltam, de nem szégyelltem, hogy sírok.”

A 38. szélességi fok környékén, ott, ahol évekkel korábban elkezdődött a háború, 1951-ben megmerevedett a front. A két Korea, jobban mondva az Egyesült Államok és Kína nem bírt egymással. 1953-ban fegyverszünetet kötöttek. Carter ekkor már otthon volt. Összeházasodott jegyesével, Maryvel. Immár 66 éve élnek együtt. Két gyermekük és egy unokájuk van. „Richard ijesztő állapotban jött haza” – veszi át a szót az asszony. „Igen, maláriám volt” – erősíti meg Carter. „Úgy értettem, pszichikailag” – javítja ki Mary. Carter ma már ezt sem vitatja. „Nem tudtam szabadulni a háborútól. Rémálmok gyötörtek. Egy éjjel felriadva Maryt kezdtem fojtogatni. Szerencsére a gyerekek közbeléptek” – mondja a férfi nagyon halkan. Látszik, szégyelli magát. „Soha nem szeretett beszélni az átéltekről, legfeljebb egykori bajtársai körében. Miért? Mert mindent el akartam fojtani magamban” – válaszolja meg saját kérdését. Az unokát egyre jobban izgatja a nagypapa háborús múltja. „Mindent tudni akar. Egyszer azt kérdezte: Nagypapa, öltél embert is? Mit lehet erre felelni?”

3_52.jpg

Demarkációs vonal a két Korea határán 2017-ben. Távolban az északi Patyomkin-város, Kidzsongdong a 160 méteres zászlórúddal, ami egy ideje már nem világrekord. Két másik diktatúra, Azerbajdzsán (Baku, 162 méter) és Tádzsikisztán (Dushanbe, 165 méter) is beelőzött.

4_42.jpg

Megfigyelőállás a turistáknak a demilitarizált zóna déli határán. Főleg az amerikaiak körében kedveltek a Szöulból induló fél napos kirándulások.  

6_32.jpg

Határ a demilitarizált övezetben. A kék épületek pont a fegyverszüneti vonalon állnak. Az atomháborút elkerülendő itt tanácskoznak egymással néha az ENSZ és a két Korea képviselői. Egy amerikai békefenntartó magyarázza, mit látunk.

5_37.jpg

Az ajtó mögött már Észak-Korea. Déli katonák őrzik, mert nemrégibe valaki megkísérelte a szökést északra. Nagy az isten állatkertje…

20170401_154552.jpg

A látogatóközpontban a hírességek falát nézegetve egy ismerősre bukkantam, aki már szintén járt itt.

A bejegyzés Hubert Wetzel 2017. november 6-án, a Süddeutsche Zeitungban megjelent riportja felhasználásával készült.

Következő bejegyzésünkben a világ talán legveszélyesebb térségében, a két Koreát elválasztó demilitarizált övezetben fog szimatolni a Könyvtacskó. Érdemes tehát követni bennünket. 

1_143.jpg

Petrus Szabolcs

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyvtacsko.blog.hu/api/trackback/id/tr6713299553

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Duplaxiii 2017.12.26. 12:48:21

Hasznos megemlékezés.
Igaz kicsit belekevered az auktuálpolitikát, a koreai háború nem elfeledett, csak az érintettek az életkoruk miatt jelentősen fogynak.
Nem kellene az USA későbbi dolgaival összemosni sem, ott valóban ENSZ határozatra, a nemzetközi csapatok legerősebb erejeként vettek részt, a tűzszünet után is csak a polgári oldal védelmét segítik.
Sokan ma már zsigerből mondanak vélemény, ráadásul a történet tőlünk messze volt, így kényelmes az USÁt mindenhol agresszornak beállítani, hiszen a mai bloggertársadalom számára a kommunisták rémtettei nem igazán ismertek. És ha a mai "demokratikus" elvekből indulunk ki, az agresszorozó halmaz zsigerből dobna oda nemzeteket, hagyna tízmilliókat elpusztulni.
Mert az ő bőrük már nem érzékelte a legmocskosabb fajta rémtetteit.

Pallos Levente · http://www.pallos.tk 2017.12.27. 08:48:30

Koreában ugyan nem elfeledett, az biztos. És az sem kérdéses, hogy háború volt-e. Illetve még mindig az, ugyanis nem volt azóta sem békekötés, csak fegyverszünet. Formálisan hadiállapot van a két ország között.

"Következő bejegyzésünkben a világ talán legveszélyesebb térségében, a két Koreát elválasztó demilitarizált övezetben " - egyáltalán nem veszélyes a DMZ. Leginkább az amerikai turisták riogatására mondják ezt. A 70-es években még az lehetett, de most már északi invázió / beszivárgó egység nem akar ott átjönni.

Szabolcs282 2018.01.02. 16:55:48

@Pallos Levente: Az új bejegyzésemben magam is írok a DMZ ellentmondásosságáról. Szerintem objektíven nézve veszélyes hely, de a látogatókat vezető amerikai katonák showt csinálnak az egészből.
konyvtacsko.blog.hu/2018/01/02/a_vilag_legveszelyesebb_hatara

Szabolcs282 2018.01.02. 16:57:17

@Duplaxiii: Elfeledett olyan értelemben, hogy filmekben, könyvekben, dokumentációkban jóval ritkábban kerül elő, mint pl. a II. vh., vagy Vietnám.
süti beállítások módosítása