Legutóbbi, Alan Hollinghurst új kötetét bemutató cikkünkben szót ejtettünk a brit társadalom anomáliáiról. A téma érdekes, ezért mélyebbre ástunk. Hamar kiderült, hogy Britanniában nem csak a Brexit polarizál. Az Unióból történő kilépés csak kettő, a társadalmi osztályok viszont számos táborba osztják Őfelsége alattvalóit. Átjárás alig van.
Tavaly nyáron néhány napig világszerte vezető hír volt a londoni Grenfell Towerben pusztító, 81 ember életét követelő tűz. A tűzoltók még az oltással voltak elfoglalva, amikor már társadalmi vita kezdődött a katasztrófa szociális hátteréről. Egy elhanyagolt, rossz minőségben renovált blokkház az előkelő London előkelő városrészben, Kensingtonban. Rövid sétára a „gazdagok és szépek” exkluzív villáitól, az előttük parkoló luxusautókkal és az alájuk épített privát uszodákkal. Kensington a brit osztály alapú társadalom szemléletes példája. Csakúgy, mint a szörnyű, a szigetország lakóit felrázó tűzeset. Amivel mindenki tisztában volt, de amiről senki sem beszélt, egyszerre téma lett: a britet a brittől elválasztó társadalmi szakadékok.
Társadalmi problémák taglalása kapcsán a szigetországban a mai napig gyakran előkerül az „osztály” fogalma. Egy 2013-as, a BBC megbízásából két neves tudós, Mike Savage a Londoni School of Economics és Fiona Devine a University of Manchester professzorai által készített tanulmány hat osztályba sorolta a brit társadalmat. Az osztályozásnál az egyének gazdasági, kulturális és szociális tőkéjét vették figyelembe:
- Elit: A leggazdagabb, egyúttal szociális és kulturális vonatkozásban is a legmeghatározóbb réteg.
- Stabil középosztály: 25 százalékkal a legnagyobb csoport. Nem gazdagok, de jóllétben élnek. E mellett a kulturális és szociális életnek is aktív szereplői.
- Új, jómódú munkások: Kicsi, de jól körülhatárolható csoport. Anyagi viszonyaik rendezettek, viszont a szociális és kulturális életből kiszorulnak, ezért felemelkedési lehetőségeik nagyon korlátozottak.
- Hagyományos munkásság: Fogyó, elöregedő csoport. Egyre szerényebben, de még szociális biztonságban élnek. Ezt elsősorban korábbi felhalmozásaiknak köszönhetik; feltűnően sokuk ingatlantulajdonos.
- A szolgáltató szektor fiataljai: Szociálisan és kulturálisan aktív, de bizonytalan gazdasági helyzetben élő réteg. A társadalmi változást akaró progresszív baloldal bázisa.
- Lecsúszottak: Gazdasági, kulturális és szociális értelemben is a legrosszabb helyzetben lévők.
Az össznépesség felét kitevő alsó három osztályba tartozók mindennapjait a frusztráció, az anyagi és szociális problémák, valamint a kulturális kirekesztettség határozza meg. Legalább ennyire riasztó, hogy a lakosság 15 százalékának évi 8000 font alatt van a jövedelme, és így lecsúszottaknak számít. Nekik se megtakarításuk, se saját ingatlanuk, és a kulturális életnek sem részesei. Az ő viszonyaikról beszélt Emma Dent Coad, Kensington nemrég megválasztott Munkáspárti képviselője a tűz utáni napokban a brit parlamentben: Öt gyerek osztozik egy matracon, alultápláltság, penészes lakások, krónikus megbetegedések; mindez a Royal Albert Hall és a Kensington Palace szomszédságában.
Emma Dent Coad
Talán 5000 fontot spórolhatott a vállalkozó, amikor a Grenfell Tower felújításánál a tűzálló szigetelés helyett olyan anyaggal burkolta a homlokzatot, amely a gyanú szerint kifejezetten meggyorsította a lángok terjedését. A hősként ünnepelt tűzoltók szintén takarékossági intézkedések miatt panaszkodnak, amelyek Boris Johnson, korábbi londoni polgármester, jelenlegi külügyminiszter nevéhez köthetők. Nem jobb a helyzet a rendőrségnél, és a közegészségügyi intézményekben sem. Ráadásul Theresa May a választások előtt az állami finanszírozás csökkentésével kampányolt előtt a közoktatásban és az időskori ápolás területén is.
Történelmi okok
A brit osztály alapú társadalom megkövesedése három okra vezethető vissza: (1) Az angol polgári forradalom (1640) társadalmi szerződésében a polgárok akkoriban hallatlannak számító szabadságjogokat kaptak, cserébe elismerték, hogy az arisztokrácia továbbra is a társadalom vezető ereje marad. Ezzel szemben a kontinentális Európában 1789-től jóval véresebb forradalmak söpörtek végig, amelyek nem csak jogokat hoztak a polgárságnak, de elsöpörték a nemesség előjogait és a feudális vagyoni viszonyokat is. (2) A hagyományosan merev brit oktatási rendszer. (3) Az utóbbi 40 év neoliberális gazdaságpolitikája.
Britanniában tehát megállni látszik az idő. Baskerville, Montgomery, Darcy, Percy – családok, akik 1066, a normann hódítás után a legjelentősebb földbirtokosok voltak. Ezek a nevek a mai napig gyakran bukkannak fel az oxfordi és a cambridgei hallgatók, valamint a westminsteri képviselők névsorában.
A társadalmi mobilitás akadályai
Általánosan elfogadott, hogy a társadalmi mobilitást leginkább az esélyegyenlőséget biztosító oktatási rendszer szolgálja. Britanniában máig elsősorban származási kérdés, ki, milyen oktatási intézményben tanul. Ennek ismeretében nem meglepő, hogy ugyan csak 7 százalék jár magániskolába, mégis közülük kerül ki az igazságszolgáltatás területén és a haderőnél dolgozók 70, az orvosok 60, az újságírók, köztisztviselők és választott politikai tisztséget betöltők 50 százaléka! A gazdasági felsővezetők szinte mindegyike az elit magániskolák növendéke volt. Theresa May és kabinetjének 23 tagjából 10 Oxfordban vagy Cambridgeben szerzett diplomát. Hárman a University of Oxford egyazon szakán: PPE – Philosophy, Politics, and Economics. Ennek a szaknak a hallgatói irányítják az országot – fogalmazott találóan a Guardian. Ráadásul önkritikával, hiszen nem csak a politikusok, de a média szereplőire között is feltűnően sokan vannak PPE-t abszolváltak.
A XIX. században demokratizálódni látszott sz oktatási rendszer; az elit iskolák és egyetemek mellett állami oktatási intézmények jöttek létre. A látszat azonban csalt. A cél nem az esélyteremtés, hanem a tanulni vágyó polgárság karanténba szorítása volt - állítja Diane Reay a Cambridgei Egyetem oktatást kutató professzora.
Az igazi változásra további 100 évet kellett várni. A II. világháború után a gazdaság válságban, az ország részben romokban volt. A közhangulatot tovább rontotta a jegyrendszer, illetve az élelmiszerhiány. Az alsó osztályok tagjai felemelték a hangjukat. A politika érezte, valamit tennie kell a leszakadtak érdekében - a konzervatívok és a Munkáspárt között létrejött az u.n. post war consensus. A Keynes-i gazdaságpolitikához nyúltak: az ipar legfontosabb területei állami irányítás alá kerültek; a szakszervezetek komoly beleszólást kaptak a bérpolitikába; létrehozták az állami egészségügyi rendszert (National Health Service); bevezették a mindenkire kiterjedő egészségbiztosítást. Az osztály alapú társadalmat ugyan nem sikerült felszámolni, és igazán a mobilitás sem egyszerűsödött, ha ezek ugyan őszinte célok voltak, de kétségtelen, hogy jelentősen javult a hagyományos munkásság helyzete.
A szakadék nőni kezd
A társadalmi felzárkóztatással egyidejűleg nem javult a gazdasági helyzetet és Nagy-Britannia nemzetközi versenyképessége sem. A bérnövekedés és ennek következtében az infláció magasra szökött. A külkereskedelmi mérleg egyre nagyobb hiányt mutatott, ami az államamdóság folyamatos növekedését vonta magával. A konzervatívok a hetvenes évek végén elengedhetetlennek látták a post war consensus felmondását. Neoliberális gazdaságpolitikába kezdtek, amelyet a 11 évig kormányzó Margaret Thatcher neve fémjelez leginkább. Drasztikusan csökkentették az állami kiadásokat és átfogó privatizációt hajtottak végre, amely nem csak az ipart, de a közszolgáltatásokat is érintette. Ezzel párhuzamosan megkezdődött az északi-tengeri olajmezők kiaknázása, amivel az ország évtizedekre jelentős olajexportőrré vált. Így sikerült Thatcheréknek fellendíteniük a gazdaságot. De komoly volt a társadalmi ára: drasztikusan nőttek a társadalmi különbségek; a Lady 11 éves kormányzása alatt háromszorosra nőtt a szegények száma. Nem utolsó sorban a szakszervezetek, és más érdekképviseletek jogai megnyirbálása miatt, ami utat engedett a tömeges elbocsátásoknak és nagyarányú bércsökkentéseknek.
A "Vaslady" 11 éve máig meghatározza a brit gazdaság-, és társadalompolitikát.
A kilencvenes évek végén a Munkáspárt karakteres politikusa, Tony Blair a Thatcher-i neoliberalizmus és a hagyományos munkáspárti erős szociális állam koncepciója közötti harmadik utat ajánlotta a briteknek. Ezzel sikerölt ugyan több választást is megnyernie, de az egészségügyi-, és oktatási reformra vonatkozó ígéretei nagyrészt beváltatlanok maradtak.
Tony Blair. Sokat ígért, keveset valósított meg.
Valami azért történt: Az iskolarendszer már nem olyan elitközpontú, mint a hatvanas években. A középréteg számára az államilag finanszírozott és a felvételi vizsga miatt magasabb színvonalat biztosító Grammar School már korábban elfogadható alternatívája lett a drága magániskoláknak. Valódi esélyteremtésről azonban nem beszélhetünk, mert a munkásosztály gyermekei a felvételi vizsgákon rendszerint alulmaradtak a különórákra és felvételi előkészítőkre járó középosztálybeli gyerekekkel szemben. Így előbbieknek sokáig csak a szakiskolák maradtak. Nekik a Blair-i időkben létrehozott Comprehensive School-ok jelentik az igazi változást. Ezek jórészt a Grammar School-ok és a szakiskolák összeolvadásával jöttek létre. A színvonalat garantálandó vannak felvételi vizsgák, a férőhelyek száma azonban nagyobb, mint korábban a Grammar School-okban, így az alsóbb osztályok gyerekeinek is van esélyük a bekerülésre. Átfogó, valódi esélyegyenlőséget teremtő közoktatási reformról azonban nem beszélhetünk. Ennek elmaradása nagyban hozzájárul a társadalmi olló tovább nyílásához.
Corbyné a jövő?
Amennyivel a post war consensusnak sikerült nagyobb részt a jövedelmi, kisebb részt a társadalmi különbségeket csökkentenie, legalább annyival növelte azokat a Thatcher-i neoliberalizmus. Blair politikája pedig nem hozott igazi változást. Így lehetséges, hogy az osztályhelyzet ma sem jobb, mint 60 éve. A jövedelem 40 százaléka a legtehetősebb 10 százaléknak jut. A vagyoni egyenlőtlenség az élet minden területére kihat. Egy megrázó adat szerint London egyik szegényebb negyedében, Southwarkban a vérható élettartam hét évvel rövidebb az országos átlagnál. Az alsóbb osztályokba tartozó britek tehát nem csak rosszabbul, de rövidebb ideig is élnek. Az egyenlőtlenségnek sok kontextusa van: fiatal és idős, város és vidék, fehér többség és színes bőrű kisebbség közötti. Ezért lehet az avittnak tűnő osztályokra tagolás a legjobb módszer a brit társadalom feltérképezésére.
A 2015 óta a Munkáspártot vezető Jeremy Corbyn célul tűzte ki az osztály alapú társadalom felszámolását. Karakteres baloldali programját sokáig a pártjában is fenntartásokkal kezelték, különösen a vezetők. Idővel azonban, a legutóbbi választásokon elért sikereinek köszönhetően maga mellé állította a munkáspártiak jelentős részét. A Blair-éra alternatívájaként erős, beavatkozó, törődő államot felvázoló koncepciója nagyon népszerű a párt tagjai körében. Az új pártvezér programja az EU szerte terjedő trend, a jobb- és balközép kiüresedése és neoliberálissá válása szempontjából is érdekes. Hisz ennek egyik következménye a hagyományos baloldali szavazóknak a centrum felé igyekvő, szélsőjobb pártokhozhoz vándorlása (Pl.: Nemzeti Front Franciaországban, Szabdságpárt Ausztriában). A szociáldemokrata pártok Európa szerte tanácstalanul nézi ezt a folyamatot. Corbyn hagyományos baloldali politikával igyekszik visszafordítani. Választást ugyan még nem sikerült nyernie, de azt már látják a konzervatívok is, hogy egy baloldali szociális, oktatási és gazdasági programnak esélye lehet a társadalmi többség megnyerésére. Corbyn sok választója fiatal és a kisebbségi csoportokhoz tartozik, tehát részben olyan osztályba, amely kulturálisan és politikailag aktív, de az utóbbi évtizedek gazdaság-, és társadalompolitikája mostohán bánt vele.
Jeremy Corbyn. Ővé a jövő?
Az összeállítás a Zeit 2017. július 17-ei, Malte Laube által jegyzett, a 7 társadalmi osztály bemutatása pedig a Neue Züricher Zeitung egy 2013. április 4-ei cikkének felhasználásival készült.
Petrus Szabolcs
