Az ukránok evidenciának tartják, hogy a kozákok és a tatárok leszármazottai. Hangsúlyozzák, hogy a birodalmak mindig alábecsülték katonai képességeit, ami szabadságvággyal párosulva legendás harcosokká tette ’véreiket’. Ennek ellenére az oroszok évszázadokig felülkerekedtek rajtuk.
Szabadságharcosból árul
„Bohdan, légy átkozott fiam! Tekints atyádra, anyádra és Ukrajnádra! Ha tudták volna, mit teszel velünk, megfojtottak volna jászladban! Sztyeppéink kiárusítva, fiaink távol, idegeneknek szolgálatában, lankáinkon moszkvaiak pusztítanak” – írja Tarasz Sevcsenko (1814-1861) ’az ukrán Petőfi’ a ’Feldúlt sír’ című költeményében.
A költő korában, a XIX. században a mai Ukrajna nagy része orosz ellenőrzés alatt állt. Versében az ’ukrán Trianont’, az 1654-es perejaszlavi szerződést hánytorgatja fel, a zaporozsjei felkelés hatására Bohdan kozák vezető és I. Alekszej orosz cár által kötött megállapodást. A kozákok kimondták csatlakozásukat az Orosz Birodalomhoz, amiért a cár a lengyelek elleni szabadságharcukhoz katonai támogatást, majd széleskörű autonómiát ígért nekik.
A XVII. századig a mai Ukrajna területét benépesítő kozákok és tatárok viszonylagos függetlenségben éltek a két nagy hatalmú birodalom, az orosz és a lengyel-litván között. Bohdan (1595-1657), a kozákok vezetője a lengyel király szolgálatában állt, mígnem 1648-ban felkelést robbantott ki a népét egyre inkább elnyomó ura ellen. Az orosz cár, I. Alekszej 1645 óta volt a trónon a birodalmat 1613 óta irányító Romanov-dinasztia tagjaként. A központi hatalom megerősítésén és a birodalom növelésén munkálkodott.
Az ukrán történetírás és képzőművészet a dicsőséges szabadságharc látszatát kelti, pedig ennek ellenkezője volt a háború: a kozákok lengyel nemeseket, katolikus papokat és közigazgatási dolgozókat mészároltak halomra, a zsidókat pedig pogromokkal tizedelték.
Bohdan részben saját hibájából, részben I. Alekszej szerződésszegése következtében lett szabadságharcosból áruló a kozákok szemében. Azt hitte, hogy a csatlakozás az Orosz Birodalomhoz csak szimbolikus és az autonómia függetlenséget jelent. Alekszej viszont csak azért segített a lengyelek ellen, hogy a kozák területeket birodalma részévé tegye.
Stilizált történelem
Alekszej értelmezését, miszerint a perejaszlavi szerződés újraegyesítette az ukrán terület Oroszországgal, átvette a XX. századi orosz-szovjet történetírás is. Ezt szimbolizálja az 1954-ben, a 300. évfordulón megnyílt moszkvai Kijevszkaja-metróállomás: egy monumentális mozaikkép a cár és a hadúr szívélyes megállapodását stilizálja, a kisebb mozaikok pedig az orosz és az ukrán nép örök barátság ünneplik. Az elmúlt években újra gyakran előkerül a szerződés. „Az ukránok önként vetették alá magukat az orosz államiságnak” – írta Putyin 2021 júliusában ’Az orosz-ukrán egységről’ című esszéjében.
A szovjet metró...
...és egy szovjet bélyeg.
Az ukránok viszont kitartanak amellett, amit vélhetően Bohdan is gondolt a megállapodás aláírása előtt: független államok közötti katonai-politikai érdekszövetség, amelyben a cár személye a nélkül kapcsolja össze az Orosz Birodalmat a kozák néppel, anélkül, hogy alávetné őket.
A síró harmadik
A lengyeleket az orosz-kozák szövetség se tudta legyőzni. A véres háború 1667-ben az andruszovoi fegyverszünettel, valamint két győztessel és egy vesztessel ért véget: az oroszok és a lengyelek felosztották maguk között az ukrán területeket a Dnyeper folyó mentén. Kijev akkoriban a folyónak csak a nyugati partján terült el. Kétéves átmeneti időre mégis orosz ellenőrzés alá került, de a lengyelek időközbeni meggyengülését látva az ’ideiglenesen állomásozó’ cári csapatok végleg maradtak.
Alekszej átejtette Bohdant. Ennek ellenére az orosz ellenőrzés alá került zaporizzsjai, más néven dnyeperi kozákok jobban jártak, mint lengyel fennhatóság alatti doniak. Az előbbiek állama, a Dnyeper menti kozák hetmanátus autonóm maradt a cári birodalmon belül, míg a doni kozákok minden kiváltságukat elvesztették.
Füstbe ment terv
A dnyeperi kozákok csöppet sem voltak hálásak a Romanovoknak az autonómiáért. Sőt, egy évszázaddal későbbi vezetőjük, Ivan Mazepa (1639-1709) az északi háborúban (1701–1721) szövetségre lépett az oroszok ellen harcoló svédekkel az államiságuk visszaállítására kapott ígéretért. Azonban 1709-ben döntő csatát vesztettek és Mazepa XII. Károly svéd királlyal együtt az Oszmán Birodalomba menekült. Természetesen nem maradt el I. Péter cár bosszúja: a dnyeperi kozákok autonómiáját kiüresítette, jelentős számú katonát vezényelt a területre, akiknek nem tiltotta a fosztogatást és a gyilkolást se. Kozák férfiak tömegeit sorozással a birodalma távoli szegleteibe telepítette, illetve munkára kényszerítette Szentpétervár építésénél. Egyidejűleg más nemzetiségű alattvalókat telepített a kozák területekre, ahol idővel jelentősen változtak az etnikai viszonyok.
10 hrivnyás Mazepa képmásával.
A kozák függetlenség koporsójába Katalin cárnő (1729-1796) verte az utolsó szegeket: hivatalosan is megszüntette a már amúgy is csak papíron létező autonómiát.
Mazepát az ukránok szabadsághősként tisztelik, míg az orosz történetírás és kultúra árulónak tartják. Így került be Puskin ’Poltava’ című versébe és Csajkovszkij ’Mazepa’ című operájába is.
Krím, az örök casus belli
Katalin a Fekete-tengernél akarta tovább növelni birodalmát. Ebben kulcsszerep jutott a stratégiailag kiemelten fontos helyen élő tatároknak. Államalakulatuk, a Krími Tatár Kánság az Oszmán Birodalom része volt korlátozott önállósággal. Katalin autonómiát ígérve maga mellé állította a jó harcos hírében álló tatárokat az oszmánok elleni hadjáratához. Sikereik átütők voltak.
Katalin csak kényszerből szövetkezett a tatárokkal és valójában birodalma modernizálásának feltartóztatóiként látta őket. „Orosszá kell tenni őket, hogy ne úgy éljenek, mint a farkasok a vadonban.” Az időközben a politikai és katonai erőtől duzzadó birodalom cárnője taktikát váltott és cselt eszelt ki. Az 1774-es kücsük-kajnaradzsi békében arra kényszerítette az oszmánokat, hogy adjanak teljes függetlenséget a kánságnak. Az örömükben gyanútlanná vált tatároknak hamar arcukra fagyott a mosoly. Katalin kihasználta a katonailag és politikailag lenullázódott oszmánok tehetetlenségét és 1783-ban birodalmához csatolta a kánságot. A tatár harcosok szabadságvágya és katonai képessége kevés volt a jóval nagyobb orosz haderő feltartóztatásához.
Piros az orosz, sötétzöld az oszmán birodalom, csíkos a tatár állam.
Tatár + kozák = ukrán?!
A XIX. században nemzeti tudatra ébredő ukránok, majd a Szovjetunió megrogyásakor függetlenségre vágyó és napjainkban az oroszok ellen küzdő utódaik a kozákok és tatárok, valamint az ukránok közötti folytonosságot evidenciának tartják.
„Lelkünk, testünk odaadjuk a szabadságunkért, Megmutatjuk, testvéreim, hogy kozák vérből vagyunk”
– hangzik az ukrán himnusz refrénje.
Napjaink ukrán propagandájában különösen nagy hangsúlyt kap, hogy a nagyhatalmak, mindenekelőtt az oroszok következetesen alábecsülték a kozákok és tatárok katonai képességeit, ami szabadságvággyal párosulva legendás harcosokká tette ’véreiket’.
Kijevi Ruszból Orosz Birodalom
Az ukránok mai államiságuk legfontosabb előzményének a Kijevi Ruszt tekintik, amely a XIII. századi tatár invázió következtében bukott meg. Az oroszok viszont arra hivatkoznak, hogy amikor hadaik visszaűzték a tatárokat Ázsiába és elfoglalták a mai Ukrajna területét, az akkor ott élőknek és utódaiknak sok évszázadon át ’eszébe se jutott, hogy ukránok lennének’.
Andreas Kappeler (1943), az Universität Wien Kelet-Európa történelmére specializálódott emeritus professzora szerint „az oroszok kizárólagos igénye a Kijevi Rusz örökségére tarthatatlan”. A dinasztikus, politikai és egyházi kontinuitásra alapozó oroszoknál meggyőzőbbek a területiségre és az etnikumra hivatkozó ukránok – fejti ki az ’Egyenlőtlen testvérek. Oroszok és Ukránok a középkortól napjainkig’ című kötetében (Ungleiche Brüder – Russen und Ukrainer vom Mittelalter bis zur Gegenwart, 2017).
Kappeler 2022 májusában az Osztrák Tudományos Akadémia konferenciáján.
Kappeler felhívja a figyelmet, hogy a Moszkvai Fejedelmeség és más orosz hercegségek is évtizedekig tatár uralom alatt álltak, valamint, hogy a mongol hadak visszavonulása után nagyon lassan, évszázadok alatt fejlődött ki a Moszkvai Fejedelemségből az Orosz Birodalom. Az európai kontinensen a mai Oroszországhoz hasonló méretét csak III. Nagy Iván alatt érte el a XV. száztad végén. Kötetében kitér arra is, hogy az egyik tatár állam, a Kazanyi Kánság csak a fővárosa, Kazany 1552-es elfoglalásával szűnt meg, a másik, a Krími Kánság pedig csak a XVIII. század végén került az oroszokhoz.
Európa 1100-ban. Pirossal karikázva a Kijevi Rusz.
Kappler szerint az európai nagyhatalmak évszázadokig kevés jelentőséget tulajdonítottak a távoli keleti sztyeppéken uralkodó oroszoknak, akiknek egyébként a legfőbb gondjuk államuk stabilizálása volt a meghódított területeken. Oroszország csak a Romanovok XVII. századi színrelépésével vált stabil állammá. A Nyugat pedig csak a törökök 1683-as Bécs alatti veresége után kezdett az oroszokra, mint a kontinens keleti felének uraira tekinteni.
Petrus Szabolcs
