Fenyő Miksa – Az elsodort ország
Minthogy egy naplóról van szó, mely 1944. június 22. és 1945. január 19. között íródott, elengedhetetlen, hogy elsőként annak írójáról ejtsek néhány szót. Fenyő Miksa neve mára feledésbe merült, holott az 1900-as évek elejétől a ’30-as évek közepéig meghatározó szerepet töltött be Magyarország gazdasági (többek között hosszú éveken át vezérigazgatója volt a Gyáriparosok Országos Szövetségének) és kulturális életében (rendszeres publikált a Nyugatban, szoros barátságot ápolt annak nagy nemzedékével). A ’30-as évek végén zsidó származása, helyesebben a zsidótörvények szigorodása miatt kénytelen volt visszavonulni a közélettől. Jelentőségét mutatja a róla szóló Wikipedia szócikk hossza is, és a tény, hogy ez nemcsak magyarul, hanem angolul és németül is elérhető.
Aki a napló keletkezési ideje láttán egy kalandos és egyben megrázó bujkálás történetére számít a németek és magyar kollaboránsaik által uralt Magyarországon, a világháború utolsó, drámai szakaszában, csalódni fog. (Aki ilyen történetekre kíváncsi, annak ajánlhatom például Sándor Iván „Követés” című könyvét.) Fenyő naplója másról szól; az író egyszerűen unatkozik a lakásokban, szobákban melyeket az élete kockáztatása nélkül hosszú hónapokig nem hagyhat el, és hogy az idő ne haszontalanul teljen - fiának címezve - filozofálni kezd. Értekezik az okokról, amelyek Magyarország 1944/45-ös kilátástalan helyzetéhez vezettek, de foglakoztatják az ország háború utáni újjáépítésének kérdései is, ahogy nem marad el a bujkálás alatt megjelenő, hátborzongató magyar sajtótermékek szemlézése és azok „alkotóinak“ bemutatása se.
Fenyő Miksa, az iró, az üzletember, a közszereplő
Fenyő gondolatai a múltról és a jövőről többnyire érdekesek; számos - részben a jövőt érintő - kérdésben nagy éleslátásról tesznek tanúbizonyságot, vannak azonban olyan témák is, amelyekben meglepően naivnak bizonyul, így például a saját, és a Horthy-korszak más prominensei háború utáni szerepének megítélésében. Józanul nem gondolhatta senki, hogy például Bethlen Istvánnak, a háború után, a szovjetek által megszállt Magyarországon még bármifajta kormányzati szerep fog jutni. Tegyük hozzá, okkal, joggal… Nagyon jól sikerültek a napló azon részei, ahol Fenyő maró gúnnyal, a groteszk eszközeivel szól az 1944-ben megjelenő magyar sajtótermékekről, hiszen az, hogy olyan „megmondóemberek“, akik már családtagjaikkal, és (lopott) ingóságaikkal együtt rég Sopronba, vagy a Lajtán túlra menekültek, végső helytállásra szólítják fel a budapesti lakosságot, oly abszurd, hogy arról nem lehet gúny nélkül írni. Akkor se, ha a helyzet rettenetes. Érdekes, és egyben megdöbbentő, ahogy Fenyő az utca emberének antiszemitizmusát bemutatja, vagy, ahogy Horthy szerepét értékeli. Íme, egy a Naplóban szereplő idézet Horthytól, mely mindennél többet mond a kormányzó világpolitikai „éleslátásáról“:
Amerikában becsülnek engem– mondotta [Horthy] fél esztendő előtt egy barátomnak -, itt van a fiókomban Roosevelt saját kezű levele, amelyet mint tengerész írt a tengerésznek - nem tudom, miért tartja magát tengerésznek? - tette maliciózusan hozzá. - Ez a levél dokumentuma annak a megbecsülésnek, amelyben odaát részesítenek, s melynek a békekötésnél Magyarország hasznát fogja látni.
…és Fenyő találó replikája:
Hogy ez a levél éppen azt célozza, hogy ne kötelezze el magát a náciknak, s jóval azelőtt kelt, hogy a magyar kormány szemérmetlenül hadat üzent az USA-nak, arra nem gondol. (És arra sem, hogy Roosevelt a világ leghatalmasabb hajóhadának parancsnoka, s neki, Horthynak, két ócska dunai ágyúnaszádja van, meg egy jachtja, amit Hitlertől kapott ajándékba. Dicséretére legyen mondva, nem örült az ajándéknak. Lopott holmi volt.)
A sorok között jól átérezhető, ahogy az író egyre inkább letargiába zuhan, hiszen amikor 1944 márciusában elkezdett bujkálni, nem számított arra, hogy a háború, és ezzel az életveszély még közel egy évig fog tartani. Személyes szálat sző a naplóba az is, ahogy Fenyő nem zsidó felesége és félzsidó fia sorsáról beszámol, értük aggódik.
Szót kell azonban ejtenem a könyv gyengéjéről is. Ez leginkább a terjedelmében rejlik; a napló több mint 500 oldalt ölel fel, de Fenyőnek- legalábbis véleményem szerint - nincs 500 oldalt megtöltő mondanivalója. Több helyen előfordulnak önismétlések, vagy parttalan, leginkább irodalomtörténeti fejtegetések. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy a napló megírását elsősorban a hosszú, unalmas órák kitöltése motiválta. Valószínűleg nem véletlen, hogy a könyv második kiadása a ’80-as években rövidítve jelent meg.
Nagy dicséret illeti Schiller Erzsébetet, aki a napló új kiadását lábjegyzetekkel látta el. Sok olyan személy neve bukkan ugyanis fel a könyvben, akik, bár a Horthy-korszakban fontos szerepet töltöttek be, ma már azonban a történelemben járatos olvasó számára is ismeretlenek, de sok megjegyzés hivatott akor történetében járatlanabbak számára is segítséget nyújtani a megértéshez, anélkül azonban, hogy az írást unalmassá tennék, hiszen aki nem szorul rá a kiegészítő információkra, egyszerűen átugorhatja a vonatkozó lábjegyzeteket.
Összességében egy érdekes írás, főleg a korszak története iránt érdeklődnek, mely azonban helyenként unalmassá válik, néhány bekezdése átugorható...
Park Könyvkiadó, 2014
541 oldal, 4500 Ft
Petrus Szabolcs
Fenyő és felesége az ostrom utolsó napjait a ferencvárosi Palatonegyed egyik bérházában vészelték át.
|
Frissítés 1.0 Marie Jalowicz Simon – Elrejtőzve (Untergetaucht)
Ugyancsak egy zsidó származása miatt bujkálni kényszerülő beszámolói a ’40-es évekből. Más hasonlóság azonban alig lelhető fel a berlini Marie Jalowicz és a budapesti Fenyő írása között. Történetünk idején a húszas évei elején járó írónő nem filozofál, egyrészt, mert minden idejét a túlélésért folytatott harc köti le; izgalmas történet, sok váratlan fordulattal. Másrészt, mert ezt a közeg sem teszi lehetővé. Hősnőnk ugyan értelmiségi családból származik, bujkálásának évei alatt azonban szinte kizárólag az alacsonyabb társadalmi rétegekkel van kapcsolata, és maga is érzi, ahogy lassan az ő szellemi, kulturális szintjükre süllyed. Marie Jalowicz Fenyőnél jóval több, vagy egy tucatnyi helyen rejtőzik, az aktuális menedék általában csak provizórium. Sokszor valós személyazonosságát elfedve, rendszerhű családoknál húzta meg magát. Hihetetlen, hogy egyszer sem jelentik fel. – De a kötet nem fikció, írónőnk élete történetét meséli el. Azt is láthatjuk, milyen skizofrén sokak gondolkodás; a társadalmi (nácikra szavaz, antiszemita) és a személyes szint (a zsidókat, akikkel baráti viszonyban van, bújtatja) elválnak egymástól. A bennem élő kép – mi szerint a náci Németországban mindenki mindenkit figyelt és a legkisebb gyanú esetén is feljelentést írt, majd’ mindenki fanatikusan követte a Führerét, a terrorgépezet elől nem volt menekvés – némileg árnyalódott. (424 oldal, 2015)
A történet hőse bujkálása idején...
... és élete alkonyán, a '90-es években.
... és a bujkálás két helyszíne a sok közül. |
Tetszett a cikk? Akkor kérünk, oszd meg a Facebookon, hogy minél többen olvassák!
