Végtért egy korszak, amikor tavaly novemberben, kilencven éves korában elhunyt minden idők talán legsikeresebb és egyben egyik utolsó kommunista forradalmára, Fidel Castro. A „Maximo lider” ugyan a gyakorlatban már 2006-ban, hivatalosan pedig 2008-ban átadta Kuba vezetését öccsének, Raulnak, halálával mégis lezárult a kommunizmus történetének egy hosszú fejezete.
A számos Castro-életrajz legkülönlegesebbike Norberto Fuentes tollából született, ez ugyanis az önéletrajz látszatát kelti: Írónk egyes szám első személyben mesélteti el Castroval élete történetét. Elsőre megtévesztéssel vádolhatnánk. Ha azonban ismerjük a szerző biográfiáját, más színbe kerül a koncepció: Fuentes (1943) harminc éven át állt szoros személyes kapcsolatban Castroval. A hatalom legfelső köréhez tartozott, ismerte működésének logikáját, vezető újságíróként pedig részt vett a rendszer propagandájának megalkotásában. Mígnem a nyolcvanas évek végén feketelistára került, bebörtönözték. Csak Castro és Fuentes közös barátja, Gabriel García Márquez közbenjárására hagyhatta el Kubát. 1994 óta Floridában él.
Norberto Fuentes, amikor még Castro bizalmasa volt.
Castro az Egyesült Államok partjaitól alig több mint 100 kilométerre hozott létre, majd tartott fent rendíthetetlenül egy kommunista országot. Ő és rendszere túlélt nem csak egy amerikai inváziót, de az Egyesült Államok tíz elnökét, - hivatalos kubai adatok szerint - 638 merényletet, egy évtizedekig tartó gazdasági-kereskedelmi blokádot, majd az egész kommunista világrend összeomlását. Akármit is gondolunk róla és rendszeréről, ez vitathatatlanul rendkívüli teljesítmény, amivel ő is tisztában van.
„Még az is lehet, hogy én vagyok a legünnepeltebb ember a világtörténelemben.”
- mondta magáról.
„Sok jelentéktelen emberre csak azért fognak emlékezni, mert kapcsolatban álltak velem.”
- értékelt másokat.
Fidel, a gyerek
Castro rendezett körülmények között nőtt fel. Apja jelentősebb cukornádültetvényt birtokolt, ha úgy tetszik, a kizsákmányoló osztály tagja volt. Iskolába Kelet-Kuba legjobb nevű intézményébe, a jezsuitákhoz járt. Soha nem tagadta, hogy az iskola maradandóan formálta szellemiségét:
„Kemény fejű papok voltak. Két dolgot követeltek: jellemet és meggyőződést.”
- ahogy később Castro is az őt körülvevőktől.
Kommunista vezetőként sem gondolta, hogy származása, neveltetése miatt szégyenkeznie kellene:
„A forradalmiság nem személyes tapasztalatokon alapszik, az annál intellektuálisabb folyamat.”
Fidel, a kommunista
Castro egy egyetemi barátja révén került a kommunista ideológia közelébe. Ekkor kapta kezébe Lenin „Állam és forradalom” című klasszikusát, amely mély hatást gyakorolt rá. Mégsem lett meggyőződéses kommunista. Leninben is elsősorban forradalmisága érintette meg. Érzésem szerint a véletlen műve volt, hogy éppen ennél az ideológiánál horgonyzott le. Sokkal inkább diktátornak, karizmatikus népvezérnek született, mint kommunistának:
„Még én sem tudtam pontosan, milyen ideológiát adaptálok, minden az ajánlattól függött.”
- mondta '59-ben is, a forradalom győzelme után.
Elszántságot kell sugározni a nép felé. A tartalom részletkérdés – foglalhatnánk össze credoját.
Che és Raul elkötelezett kommunizmusát inkább gyermeteg naivitásnak, majd a nagyhatalmak közötti manőverezés időszakában leginkább ostobaságnak, semmint elismerésre méltónak tartotta. Cheről egyébként sem volt nagy véleménnyel, de felismerte a benne rejlő lehetőségeket - egy igazi marketingszakember veszett el Castroban:
„Azt hiszem hatékonyan használtam fel a forradalom javára. Szerencsétlen ördög volt. Életrajza köszönőviszonyban sem volt azzal a karakterrel, amit a forradalom után kreáltunk neki.”
Che, Raul és Fidel
Ápolatlan megjelenése, faragatlan modora kifejezetten taszította. Habár Castro – ideológiai okokból - maga is szakállt és katonai zubbonyt hordott, de előbbinek ápoltságára mindig ügyelt, utóbbit európai szabókkal készíttette.
Fidel, a diktátor
„Államunk alapja, hogy adott helyzetre szabjuk az igazságot, a törvényeket és a szabályokat – a törvény előtti egyenlőségben nem hiszek.”
Nem volt álszent. Nem tagadta, hogy egyszemélyes vezető: kineveztem, börtönbe zárattam, elítéltettem, kivégeztettem – így, egyes szám első személyben. Hamar felismerte, hogy a sikeres elnyomás csak totalitárius lehet. Minden társadalmi intézményt kontrollálni kell a templomtól a táncklubbig. Az embereket pedig a terror részesévé kell tenni, hogy fontosnak érezzék magukat, és a rendszer bukásától nekik is legyen félnivalójuk:
„Az emberek nagyon hálásnak bizonyultak az állambiztonság által beléjük helyezett bizalomért.”
A felső vezetés megfigyelését mégis elvetette. Úgy gondolta, aláássa a forradalom morálját, ha az állambiztonság mezei munkatársai megtudják, miként élnek forradalom szentként tisztelt vezetői.
Fidel és az amerikaiak
Castro 1960-ban egy ENSZ-közgyűlésre utazott New Yorkba.
Castro a forradalom győzelme után hintapolitikát folytatott az USA és a Szovjetunió között. Csak az amerikaiak földkérdés megoldásában tanúsított hajthatatlansága (Ideológiájának talán egyetlen sarokköve: Ne az (amerikai) nagyvállallatok, hanem a kubai parasztság birtokolja a földet!), és a szovjetektől kapott olaj, valamint fegyverek hajtották a kommunista blokkba. Elsőre ezzel nehezebbé vált helyzete, hisz megszűnt a lavírozás lehetősége, de az új körülmények között is feltalálta magát:
„Sosem voltunk olyan sebezhetőek, mint amikor megdöntöttük Batistát. A győzelem nyomán ugyanis nem maradt ellenségünk. Ez pedig nullára csökkentette a társadalom mobilizálásának lehetőségét.”
- aki felvonul, észre sem veszi, hogy üres a hasa. Ezért az amerikaiaktól az embargónál nagyobb segítséget aligha kaphatott volna.
Fidel és a szex
Castro, mint minden diktátor, a népesedési politika megszállottja volt. Rövid idő alatt ötven százalékkal akarta növelni a hétmilliós Kuba lélekszámát. A terv megvalósításért semmitől sem riadt vissza:
„Véget kellett vetni az óvszer, a fogamzásgátlók és különféle méhűri betétek, gyűrűk importjának. És figyelni kellett a vazelinértékesítésre, mert azok a kis gazemberek biztosan találtak volna valamilyen természetellenes alternatívát.”
Talán ezzel függhet össze Castro homofóbiája, ami csúcspontján a melegek üldözéséhez és bebörtönzéséhez vezetett. Ez egyébként talán az egyetlen intézkedése, ami miatt a kétezres évek elején nyílt önkritikát gyakorolt. A témáról itt már írtunk részletesebben.
Volt azonban pozitív oldala is a népességpolitikának: Az egyedülálló anyák társadalmi helyzetének tudatos javítása.
Castro magát egyébként igazi Don Juannak tartotta:
„Diadalmas farkamat kivétel nélkül az összes kubai nő vonzónak találta.”
Fidel és az egyház
Castro Havannában fogadta II. János Pál, XVI. Bendek és Ferenc pápát is.
Hinni csak az eszmében és a vezetőben szabad - a totalitárius rendszer alfája és ómegája. A (katolikus) hit azonban olyan mélyen gyökerezik a kubaiak mindennapjaiban, hogy Castro megtűrte azt. Azonban megtalálta a módját, miként tudja a kényszerű együttélésből a lehető legtöbbet kihozni:
„A püspök kierőszakolta, hogy Havannában fogadjam Teréz Anyát. Elárulta, hogy kenyérre lehet majd kenni, ha megengedem neki, hogy alapítson félt tucat szeretetotthont Kubában. Ezek az apácákkal telezsúfolt katolikus intézmények mindig hasznunkra váltak, nem csak mert propagandalehetőséget teremtettek vallási toleranciánk demonstrálására, de mert azok a kisnővérek megoldották az idősek egy részének szociális problémáit is. Arról nem is beszélve, hogy ellátmányukat az egyház biztosította.”
Fidel és Che halála
Fuentes magyarázata, miért volt a forradalom két jelképének viszonya feszült, érthető. De hogy Che haláláért közvetve Castro felelne, kétkedéssel fogadom.
Castro mindig vallotta, hogy a potenciális ellenségeknek kívül tágasabb: Az ellenzékiek menjenek Floridába, az ideológiai doktrinersége miatt kellemetlenné vált, „torzonborz, hasznavehetetlen” forradalmár pedig csináljon világforradalmat Afrikában, vagy a dél-amerikai őserdőkben! Akciói kilátástalanok és életveszélyesek? - annál jobb, mártírként még nagyobb lesz a propaganda potenciálja!
„A bolíviai belügyminiszter, aki a mi ügynökünk volt, személyesen felelt azért, hogy az argentin ne hagyhassa el élve az országot.”
- ha ezt a mondatot nem Fuentes adta volna Castro szájába, újra kellene írni a kubai forradalom történetét.
A Disznó-öböl és a rakétaválság
Mindkét témáról nagy terjedelemben számol be a kötet. Bár részben új perspektívából mutatja be az eseményeket, és jól átadja a hangulatukat, mégsem tudtak igazán lekötni ezek a fejezetek, mert különösen a rakétaválság esetében unalomig ismert történetről van szó.
A kubai rakétaválság, és a főszereplők: Hruscsov, Kennedy és Castro. Utóbbi túlbecsülte a szerepét.
Castro rögtön nyilvánosságra hozta volna a rakéták telepítését, és nem engedett volna az amerikaiaknak sem. Így akart a világpolitika még fontosabb szereplőjévé válni – legyen ennek akár az atomháború is az ára. Így érthető, hogy élete legnagyobb csalódása lehetett, amikor Hruscsov és Kennedy a háta mögött megállapodtak. Rá kellett jönnie, hogy nem tiszt, hanem paraszt a nagypolitika sakktábláján.
Ami kimaradt
Nem szólt a kötet arról, miként látja a Castro a kubai mindennapokat, az ország gazdasági helyzetét. Lehet, hogy mindez a „Maximo lidert” igazán nem érdekelte? – megcsinálta a forradalmat, alakította a világtörténelmet, kis híján atomháborút robbantott ki. Emellett minden más eltörpül.
Több derül ki a mindennapokról képes kubai útibeszámolómból!
Kubának Castro előtt nem volt nemzetközi súlya, és valószínűleg halála után sem lesz. Így nagyképűnek tűnhet fiktív végakarata is, mégsem áll messze a valóságtól:
„Mit hagyhatok rátok? A jelentéktelenséget”
Alexandra, 2011, 572 oldal, 4749 Ft
Fordította: Babits Péter
Petrus Szabolcs
