1913 a XX. század utolsó békeéve volt. Ez a kijelentés a történelemtudomány szemszögéből bizonyosan nem állja meg a helyét, mégis sok benne az igazság: A következő évben kezdetét veszi az első világégés, melyet sokan - találóan - a XX. század őskatasztrófájának tartanak, hisz a háborút lezáró békeszerződések, ill. diktátumok szükségszerűen vezettek a második világháború kitöréséhez, majd az abból győztesen kikerült két szuperhatalom leküzdhetetlen ideológiai, gazdaság- és társadalomszervezési ellentéte a század további évtizedeit meghatározó hidegháborúhoz.
A szerző, Floria Illies
1913 a XX. század utolsó békeéve volt. Ez a gondolat áll az német szerző Florian Illies könyvének középpontjában, mely egy időutazásra invitálja az olvasót, ebbe a különös évbe, amikor az élet pezsgett, és a küszöbön álló katasztrófa előjeleit csak kevesen érzékelték.
A könyv szerkezete szokatlan, rövid, mozaikszerű történetekből áll össze az év krónikája, melyek a szerző az általa kiválasztott kb. kéttucat közéleti szereplő, művész, tudós életébe, gondolataiba, mindennapi örömeibe és problémáiba engednek bepillantást; olyan, a maguk idejében sokszor még banálisnak tűnő történeteket ismerhetünk meg, melyekről ma már tudjuk, hogy a világtörténelem vagy a művészettörténet szempontjából meghatározó jelentőségűek voltak. A koncepció érdekes, a könyv lehetne kiváló, de sajnos nem az.
A német kiadás
Miért is nem? Hol a probléma?
Egyrészt a szereplők kiválasztásában. Ez első pillantásra ugyan sokrétűnek tűnik, hiszen van közöttük író (pl. Thomas és Heinrich Mann, Kaffka, Joyce), költő (pl. Rilke), leendő diktátor (Hitler, Sztálin és egy jelenet ereéig Tito), pszichológus (pl. Freud) és nagyon sok festő (pl. Kokoschka, Picasso, Kandinsky). A gond azonban az, hogy a szereplők többsége - legalábbis a német kultúrkörön kívül nevelkedettek számára, így számomra is - vagy teljesen ismeretlen (pl. Stefan George, Lou Andreas-Salomé, Karl Schmidt-Rottulf, Harry Graf Kessler, Robert Musil), vagy a nevüket ugyan hallomásból ismert, de nem számítanak olyan meghatározó személyiségnek, hogy életük, problémáik, gondolataik az átlagolvasó számára érdekesek lennének (pl. Gabriele D’Annunzio, Kokoschka, Rilke). A mozaikok egy része ennek ellenére elgondolkodtató (pl. az egyébként számomra teljesen ismeretlen Walther Rathenau véleménye az közös európai piac elkerülhetetlenségéről) vagy éppen szellemes (pl. a kudarcot vallott kísérlet Ferenc József megszámlálhatatlanul sok címének felsorolására), a történetek nagy része azonban egyszerűen unalmas, érdektelen.
Írók, költő: Thomas és Heinrich Mann, Kaffka, Joyce, Rilke
Politikusok: Hitler, Sztálin és Tito
Festők és műveik: Kokoschka, Picasso, Kandinsky
Akiket nem ismerek: Stefan George (német költő), Lou Andreas-Salomé (német irodalmárnő), Karl Schmidt-Rottluf (német festő), Harry Graf Kessler (német műgyüjtőű), Robert Musil (osztrák író, esztéta)
Az osztrák urat viszont nem kell bemutatni...
Akikről érdemes lett volna többet is megtudni: Gabriele D’Annunzio, olasz költő, aki visszafoglalta az Isztriai-félszigetet Kokoschka, osztrák festő, és Rilke, "német anyanynyelvű író" (A furcsa meghatározás oka, hogy a német nyelvterület minden országban élt, egyikhez sem kötődött erősebben, mint a másikhoz.)
A probléma másrészt abban áll, hogy a könyv a nemzetközi olvasóközönség számára, vagy legalábbis az én ízlésemnek túlságosan német (Mondom mindezt úgy, hogy közel tíz éve Németországban élek…). Ez alatt azt értem, hogy az imént ismeretlennek, ill. érdektelennek aposztrofált személyiségek a német nyelvű olvasóközönség szemében nagyon is ismertek, elismertek; ez a megállapítás különösen igaz a könyvben felvonuló számtalan festőművészre. Ezen túl meg kell említenem, hogy a groteszknek, szellemesnek szánt jelenetek egy része a - külföldön kevéssé értett, és értékelt - német humor mintapéldánya. Ebben a két körülményben látom a magyarázatot arra, hogy a német kritika, velem szemben ünnepelte Florian Illies alkotását, a Welt am Sonntag a címre utalva egyenesen az évszázad regényéről beszélt; a világsajtó hasonló ovációjára azonban nem találok magyarázatot. De a művészet ugyebár szubjektív, a vélemény pedig szabad…
Mindenképpen meg kell említeni az író érdemeként, hogy a könyv megírását minden bizonnyal igen alapos, sokrétű kutatómunka előzte meg, legalábbis a számos idézet, és részletes életrajzi utalások ezt feltételezik. Ezen kívül elismerésre méltó, ahogy az író több helyen szellemesen összekapcsolja olyan szereplők történetét, akik egy időben egy helyen, legalábbis egy városban tartózkodtak, történelmileg elválaszthatatlanok egymástól, mégis tudható, hogy személyesen sosem találkoztak egymással (így Illies beszámol Hitler és Sztálin egyidejű sétáiról a bécsi Schönbrunn parkjában). Ezek a pozitívumok azonban nem kárpótolnak számos történetek unalmasságáért.
1913 a XX. század utolsó békeéve volt. Egy év, amelyben, legalábbis ha Florian Illies beszámolója alapján ítéljük meg, ugyan lejátszódott néhány érdekes, megmosolyogtató, talán el is gondolkodtató jelenet, de ezek nem állnak arányban az idővel, melyet e krónika elolvasására kell(ene) fordítani, hiszen annyi sokkal jobb könyv vár még elolvasásra.
Park Könyvkiadó, 2014
304 oldal, 3500 Ft
Petrus Szabolcs
Ez pedig én lennék: a híd előtt Szarajevóban, ahol 1914-ben a béke véget ért; James Joyce mellett Triesztben, és Rilke sírjánál a svéjci Sion kantonban fekvő Raronban.
Tetszett a cikk? Akkor kérünk, oszd meg a Facebookon, hogy minél többen olvassák!
