Írónk nyomozó volt a berlini rendőrség súlyos bűncselekmények felderítésével foglalkozó osztályán; a szolgálatban töltött évtizedek alatt tevékenységi köre nem, de az őt körülvevő rendszer megváltozott: 1990-ig az NDK „népi rendőrségének”, majd a két Németország újjáegyesülése után a szövetségi rendőrség szolgálatában állt. A kötetben három bűncselekmény történetével ismerkedhet meg az olvasó a ’80-as évekből, melyek a kommunista ország alvilágáról és a bűnüldöző szervek működéséről hivatottak objektív képet adni.
A történetek érdekesek, fordulatosak, írónk stílusa dicséretre méltó. Mégis kritizálnom kell a könyvet; a nyugdíjas nyomozó sorok között kisejlő világképével nem tudok azonosulni. Marmulla nem tagadja, nem tagadhatja, hogy egy diktatúra bűnüldöző szervének magas rangú tagja volt, a könyv bevezetőjében mégis mindenfajta felelősséget elutasít a rendszer által elkövetett bűnökért. Kétségtelen, hogy nem politikai, hanem köztörvényes ügyekkel foglalkozott, de a Bacsó Tanújából tudjuk, hogy „minden politika”, ami különösen igaz, ha valaki a diktatúra erőszakszervezetének a tagja. A szocializmus éveiben jobb volt az emberek biztonságérzete, amihez persze nagyban hozzájárult, hogy a tömegtájékoztatás vagy egyáltalán nem, vagy csak a sikeres felderítés után számolt be bűnügyekről. Tény, hogy a statisztikák alapján az elkövetett bűncselekmények száma is alacsonyabb volt, mint a kapitalista országokban. Ennek sok oka van, de biztosan nem tartozik ezek közé a tétel, miszerint a „szocialista embertől”, és a szocialista társadalomtól idegen a bűnözés. Ezt az elgondolást Marmulla is nevetségesnek tarja, a három bemutatott eset kapcsán mégis az a hamis kép alakulhat ki az olvasóban, hogy a törvény ellen csak aszociális, a társadalom peremén élő egyének, és a züllött, tőkés országokból érkező külföldiek vétettek.
Két bűnügyben az értelmi szerzők nyugatról jönnek, a szocialista polgárok csak bepalizott kishalak. Mintha az „antifasiszta védőfal” (Az NDK-ban ezzel a megnevezéssel illették a berlini falat) tényleg a szocialista rend védelmét szolgálta volna, és legnagyobb hibája abban állt volna, hogy túl sok volt rajta a rés. A köztulajdon sajátos értelmezéséről a szocialista üzemekben, ahol a sztahanovista és a kevésbé szorgalmas dolgozók csak azt nem vitték haza, ami nem volt stabilan beépítve, egy utalás eréig sem olvashatunk a kötetben. Az egyetlen ügy, melynek szálai nem az NSZK-ba vezetnek, a homoszexuális miliőben játszódik (Egyébként a két nyugati vonatkozású esetből is ilyen az egyik, amelyben egy zokni fontos szerepet játszik – innen a kötet furcsa címe.). Úgy tűnhet, mintha a szocialista erkölcsök (volt ilyen?) szerint élők nem kerülnének kapcsolatba a bűnnel, az csak a „deviáns” szubkultúrák sajátja volt. Ebben a vonatkozásban különösen zavaró, hogy írónk még azzal is büszkélkedik, hogy keleten előbb dekriminalizálták a homoszexuális kapcsolatokat, mint nyugaton. Valóban, az NDK néhány évvel megelőzte az NSZK-t. Ezzel azonban a szocialista Németországban ki is merült az antidiszkrimináció, a Nyugat-Németországgal szemben a melegek társadalmi megítélése mit sem változott, a téma még a ’80-as évek végén is tabunak számított.
Marmulla kötetében érdekes bűnügyekről olvashatunk, e mellett bepillantást kapunk egy letűnt ország mindennapjaiba, de él bennem a gyanú, hogy az átlagembernek a létező szocializmusban is több kapcsolata volt az alvilággal, mint amennyit szerzőnk látni enged.
A kötet magyarul nem jelent meg; az eredeti német cím: Der Sockenmörder (2013).
Petrus Szabolcs
Tetszett a cikk? Akkor kérünk, oszd meg a Facebookon, hogy minél többen olvassák!
