Bár Japánnak, az ország kultúrájának, gasztronómiájának világszerte sok lelkes barátja van, mégis kevesen jutnak el a felkelő nap országába. Ennek oka, hogy – napjainkra már részben megalapozatlanul – Japán drága ország hírében áll, és hogy Európából nézve nagyon távol, gyakorlatilag a világ másik felén fekszik. A turizmus ennek ellenére, leginkább a kínai látogatóknak köszönhetően, robbanásszerűen bővül; 2003-ban még csak 5,2; 2016-ban már 24 millió látogatót számoltak. A következőkben – szigorúan a teljesség igénye nélkül – azokat a természeti és kulturális attrakciókat mutatom be, amelyeket Japánban járva feltétlenül fel kell keresnünk.
Kamakura. Tengerparti kisváros Tokió közelében, amely a XIV. században Japán politikai és kulturális központja volt. Ebből az időszakból marad fent számos buddhista és sintoista templom, valamint egy közel 14 méter magas, ülő Buddha szobor. Utóbbi érdekessége, hogy eredetileg egy szentélyben ült, mígnem 1498-ban egy cunami lerombolta körülötte a templomot. Azóta a szabadban élvezi a friss levegőt.
Ahogy arról cikksorozat első részében írtunk, Meiji (1852-1912) uralkodása előtt japánok és külföldiek csak két zárt kikötővárosban léphettek kapcsolatba egymással: Jokohama és Nagaszaki. Jokohama modern kikötőváros Tokió szomszédságában. Történelmi múltja okán található itt Japán egyetlen kínai negyede.
A 3776 méteres vulkán, a Fuji Japán legmagasabb, szent hegye. A hegy lábánál, körülbelül 1000 méteres magasságban 5 tó terül el, amelyek közkedvelt kirándulási célpontok Tokióból. De az igazán sportosak a hegyet is megmásszák, ami a hó miatt csak a nyári hónapokban lehetséges. A Fujira vezető turistautak sokszor zsúfolt bevásárlóutcákra hasonlítanak; augusztusban van, hogy naponta 9000 ember is eléri a csúcsot. A többség 2305 méteren kezdi a túrát, és 6-7 óra alatt ér a csúcsra. Aki igazán szépet akar látni, délután indul, megalszik egy menedékházban, hajnali 2 körül felkel, hogy a hátralevő út megtétele után a csúcsról gyönyörködhessen a Csendes-óceán felől felkelő Napban.
Tavasszal jártam a Fujinál, így a hegymászás helyett maradt a Kawaguchi-tó körüli séta. Ez sem lebecsülendő: 18 km. A levest út közben vettem egy „automatás” kifőzdében. Hogy a kifejezés, mit takar, arról már írtam a cikksorozat második részében.
Egy némileg idealizált kép a szent hegyről. Forrás: www.pinterest.de
A Tokiótól 1,5 óra (230 km) „Shinkanzen-távolságra” fekvő Naganót az 1998-as téli olimpiai tette igazán híressé. A város és környékének három fő attrakciója (1) a mai formájában a XVIII. században épült, de a VI. századig nyúló múlttal bíró Zenkō-ji buddhista templom, (2) a környező hegyek melegvizes forrásai, valamint (3) Japán legjelentősebb síparadicsoma. Nagano különleges időjárású város. Bár a hótakaró vastagsága télen gyakran a 2 métert is meghaladja, de mert völgyben, tehát védett helyen fekszik, Japán legkevésbé csapadékos nagyvárosának számít. Egyébként Naganotól délebre fekvő helyszínen még sosem rendeztek téli olimpiát.
Zenkō-ji buddhista templom.
Kiotó Japán történelmileg, építészetileg, kulturálisan legjelentősebb városa. Ez részben azzal függ össze, hogy 794 és 1868 között a városban volt a császári udvar. Jelentőségét mutatja, hogy Kiotó 14 legjelentősebb buddhista és sintoista temploma az UNESCO Világörökség része.
Kiotó és egyben Japán talán legismertebb műemléke az Arany Pavilon (Kinkaku-ji - fent). Az épület egy XIV. századi buddhista templomegyüttes része. Különlegessége az aranyozott külső falaiban áll. A csillogás miatt fényképezése igazi kihívás fotósnak és fényképezőgépnek egyaránt. Az Arany Pavilon Japán XIV. századi virágkoráról tanúskodik, amikor uralkodók, nemesek és nemtelenek egyaránt tudtak és akartak áldozni a kultúrára, az építészetre. Az épületnek irodalmi vonatkozása is van. Történt ugyanis, hogy 1950-ben egy buddhista szerzetes, aki nem tudta feldolgozni az épület szépségét, meg akarta kímélni embertársait a hasonló szenvedésektől, és felgyújtotta a pavilont. Ennek állít emléket, többek között az „Egy maszk vallomása” című regény kapcsán már bemutatott Mishima Yukio (itt és itt írtunk róla) „Az Aranytemplom” című elbeszélésében.
A város másik végén áll az Ezüst Pavilon (Ginkaku-ji - lent), amely szintén egy buddhista templomegyüttesnek a része. A pavilon a XV., az azt körülvevő kert a XVII. századból való.
Három a tizennégy közül.
A torii tradicionális japán kapuforma, amely leginkább a sintó szentélyek előtt áll, jelölve a szimbolikus határt jelképezi az emberek és az istenek között. A szó jelentése madár. Az összefüggés pedig abban áll, hogy a madarak isten hírnökeinek számítanak a japán kultúrában. A legtöbb torii minden bizonnyal a Fushimi Inari-Taishaban található. Ez a legrégebbi, legismertebb és leglátogatottabb sintoista templom. A sok ezer torii magánszemélyek, családok, cégek adománya. A templomegyüttes igen nagy területen, egy hegyoldalon fekszik, ahonnan a legenda szerint a terület egykori ura, Kadata-ryūtoda az égbe szállt.
Kiotó büszkélkedhet a világ második legnagyobb toriijával is. Magassága 22, szélessége 34 méter. A legnagyobb egyébként Tokióban van, a Yasukuni templom előtt, amelyről a japán katonák háborús bűnei kapcsán már írtunk.
Ez már sokkal inkább skanzen, mint történelmi városrész. De a historizáló utca ajándékboltokkal a turisztikailag frekventált japán városok elengedhetetlen része.
Ismerkedés a helyiekkel. A felvétel nem egy skanzenben készült. Ünnepnapokon szívesen öltöznek a japánok tradicionális ruhákba. A cél egyértelmű: Turisták fényképein pózolni.
Bár a császár (tennó – cikksorozatunk első részében részletesen írtunk róla) székhelye Meji (1852-1912) óta Tokió, de az egykori rezidencia ma is megtalálható Kiotó belvárosában. A koronázás továbbra is itt zajlik. A kastély csak előzetes bejelentkezés után látogatható, ezért csak a parkig jutottunk. Utóbbi viszont nem különösebben érdekes. A társaság és a hangulat, no meg a japán sör viszont jó volt.
Japánban évszázadokig szinte kizárólag fából építkeztek. Ezért a történelmi belvárosok, ha nem pusztította őket tűzvész, legkésőbb a II. világháborús bombázásokban megsemmisültek. A háború után a gyors újjáépítés a dübörgő gazdaság, a szorgalom és a technikai fejlődés szimbóluma volt. Ezért csak a sebesség számított. Történelmi épületek újjáépítésére nem volt se idő, se igény. Kiotó a bevásárlóközpont-orientált, igénytelen architektúrájú belváros egyik legcsúnyább példája.
Szépnek nem mondanám, de tipikus. Az pedig, hogy a világ gazdaságilag és technikailag legfejlettebb országában így néznek ki a villanyvezetékek, mindig megdöbbent.
A Kiotó közeli Hostsugwa folyón a vállalkozó szellemű turisták hajóúton is részt vehetnek. A 10-15 személyes csónakokból lehet gyönyörködni a szűk, kanyargós, sziklafalak által övezett folyóvölgyben. Engem azonban nem a természet szépsége, hanem a japán utastársak nyűgöztek le. Sejthető, nem raftingról volt szó. Erre azonban nem is volt szükségük a japánoknak, hogy eksztázisba jöjjenek. Ha hajónk egy hullám, vagy egy apró vízlépcső okán egy kicsit is jobban hánykolódott, az utastársak olyan sikításba kezdtek, mintha a Niagarát lovagoltuk volna meg. Az út végén bambuszerdőben kirándulhatunk, mielőtt egy villamossal visszatérnénk Kiotó központjába.
A Kiotó közeli Otokoyama hegyre gyalog (kb. 30 perc), vagy siklóval juthatunk fel, hogy gyönyörködjünk az alattunk elterülő városban, és a hegy tetején álló, IX. századi sintoista kolostorokban. A templomegyüttes főépülete a XVII. századból származik, és Japán-szerte híres az itt árult „hamajáról”. Ez egy díszes pipa, amely a XVII. század óta kedvelt szuvenír. Tradicionálisan a fiúk kapták első születésnapjukra. Bár gyanítom, ekkor még nem vették használatba.
A hölgy nem valamilyen csúnya bőrbetegség miatt hordja a fehér kesztyűt. Ilyet visel Japánban minden tömegközlekedési eszköz vezető, taxisofőrök, de még a rendőrök is. Hogy miért? Tiszteletet és távolságtartást fejeznek így ki.
A Kiotó közelében fekvő, 400 ezres Nara a VIII. században Japán fővárosa volt. Ebből az időből származik az UNESCO Világörökség részét képező számos, buddhista és sintoista templomegyüttes többsége. Ezek jó része a város melletti, elkerített hegyoldalon épült, ahol ma, mint sok idegenforgalmi nevezetesség közelében Japánban, szabadon sétálnak az őzek. Körülbelül 1400 őz él Narában. A helyi árusok berendezkedtek az emberek és az állatok igényeire is; minden felé lehet kapni „őzkekszet”. De vigyázat, ha sokat bohóckodunk, mielőtt odaadnánk a kiszemelt állatnak az elemózsiát, könnyen agresszívvá válhat. Ha kekszről van szó, a narai őzek nem ismernek tréfát. Az őzek jelenléte egyébként a területet évszázadokig birtokló nemesi családnak, a Fujiwaráknak köszönhető. A famíliában nagy becsben álltak ezek az állatok, ezért megtiltották a vadászatukat. Természetes ellenség és felfegyverkezett ember híján pedig gyorsan elszaporodtak a kis „Bambik”.
Ha pedig sörről van szó, én nem ismerek tréfát. Őzekkel nem csak Narrában, hanem a Hirosima közelében fekvő szigeten, Miyajimán is találkoztam (Részletek a cikksorozat első részében). A szemtelen állatok nem átallottak belenyalni a sörömbe…
Nara messze legjelentősebb műemléke a VIII. században épült Todaijji templom, amely a világ legnagyobb fából épült istenháza, és amely a világ legnagyobb, bronz Buddha-szobrának is otthont ad (16 méter, 452 tonna). Egy másik, a Kasuga szentélyben a falakra festett istenek őzeken lovagolnak. Aki Ázsiát járja, tudja, hogy a „rekorder Buddha” nem különlegesség. Az elmúlt években láttam már a világ legnagyobb fekvő (Bangkok), álló (Lushan, Kína), ülő (Hong Kong), fa (Nara), arany (Bangkok) stb. Buddháját is.
Oszaka egy igazi japán metropolisz számos felhőkarcolóval és kevés történelmi épülettel. Legjelentősebb műemléke a várkastély is a XX. században épült, a sok száz évvel korábban elpusztul épületegyüttes helyén és mintájára. Oszakában leginkább enni érdemes, hisz okkal nevezik Japán gasztronómiai fővárosának. (Részletek cikksorozatunk második részében olvashatók.) Érdekes a város lélekszáma. Oszaka nappal Japán második (3,7 millió), éjszaka viszont csak harmadig (2,6 millió, a második Jokohama) legnagyobb városa. Japánok ugyanis nem ismernek tréfát, ha ingázásról van szó. Sokan száz kilométereket is képesek naponta megtenni otthonuk és munkahelyük között. Nekem is van olyan kollégám, aki Kiotóban tanít az egyetemen, de Tokióban él (140 perc Shinkanzen-távolság, 450 km). Az Oszaka–Kóbe–Kiotó metropoliszrégió 19 millió lakossal a világ kilencedik legnagyobb agglomerációjának számít.
Ha a várkastélyt nem látnánk, bárhol lehetnénk Ázsiában, vagy Észak-Amerikában.
21 japán kulturális és természeti kincs szerepel az UNESCO világörökségi listáján. Elsőként a Himeji kastély részesült a kitüntetésben. A mai formájában a XVII. század elején épült várkastély a legrégebbi, eredetiben megmaradt vár Japánban. A várépítés háttere a középkori Japán történetét meghatározó, nemesi családok közötti háborúskodás. Az ennek véget vető, és 250 év békét hozó Edo-kor (1603-1868) elején hozzávetőleg 200 vár állt a japán szigeten. Ebben az időszakban részben lerombolták a várakat, hogy ezzel vegyék elejét az újabb belháborúknak, részben pedig tűzvészek martalékául lettek a hagyományosan fából épült, ezért könnyen égő várkastélyok. A ma látható kb. egy tucat közül a többséget, a II. világháború után, a turizmus fellendülésével építették újjá. Méghozzá jobbára betonból. A fa szerkezet csak a külcsín.
A cseresznyefák szépen virágoztak, viszont az eső csúnyán esett, amikor Himejiben jártunk.
Az oszakai vár előtt egy német kolléganővel és egy japán kollégával. Épült: 1928!
A naghamai várkastély. Épült születésem évében, 1983-ban.
Hirosima egy jellegtelen metropolisz, amelyet kevesen ismernének, és még kevesebben keresnének fel, ha 1945. augusztus 6-án az Enola Gay névre keresztel B-29-es amerikai bombázó nem a város felett engedte volna útjára Little Boyt…
Az atomtámadás okán nincs olyan épület Hirosimában, amely ’45 előtt épült volna. A bomba egyetlen „túlélője”, a Kereskedelmi-, és Iparkamara egykori épületének torzója az UNESCO Világörökség része. Érdekesség, hogy ’96-ban Kína és az USA is a cím odaítélése ellen szavazott. Előbbi azzal érvelt, hogy ebből „a japán revizionisták kovácsolnának tőkét”, utóbbi nem látta az épület „történelmi jelentőségét”.
Hogy „történelmi épület” is legyen a városban, 1958-ban újjáépítettek a várat, és a képen látható, azt körülvevő falat.
A képen látható torii a leghíresebbek közé tartozik. A Hirosimához közeli Miyajima sziget partjánál áll a vízben. Közvetlen közelében található egy VI. században, cölöpökre épült sintoista templom, amely dagály idején szigetté változik. Miyajima a sintoizmus és a buddhizmus harmonikus egymás mellett élésének újabb szép példája: a sziget 535 méteres hegyének csúcsán buddhista kolostor található. Részletek cikksorozatunk első részében olvashatók.
Nagaszakiról a japánoknak nem az atombomba, hanem a város nemzetközi kereskedelemben betöltött szerepe, és az ennek okán épült, többségében eredeti állapotukban fennmaradt kolóniák (angol, holland, kínai, portugál) jutnak az eszükbe.
Nagaszakiban játszódik Kazuo Ishiguro „A dombok halvány képe” (1982) című kötete, amelyet nemrég olvastam. Misztikus, két szálon, a háború utáni Nagaszakiban és a nyolcvanas évek angol vidékén futó történet két asszony férfiakhoz fűződő különös viszonyáról.
Atombomba emlékhely. Nagaszaki fekvésének köszönhető, hogy a kikötő és az ahhoz kapcsolódó történelmi belváros túlélte az atomtámadást: A város hegyes-völgyes; a bomba egy völgybe csapódott be, a körülvevő hegyek fékezték a pusztítást.
A legdélebbi japán főszigeten, Kjúsún fekvő Fukuoka egyfelöl tipikus japán nagyváros: modern, tiszta, de jellegtelen, belvárosát az ötvenes és a hatvanas években épült bevásárlóközpontok határozzák meg. Az okokról Kiotó kapcsán már írtam. Másfelől viszont– japán viszonylatban -meglehetősen zöld. Az egész országra jellemző krónikus helyhiány ellenére sok a park, a zöldterület. Ezek mindegyike tiszta, ápolt, gondozott – nem is Japánban lennék, ha nem így lenne. Történelmi épület közül csak buddhista és sintoista templomok maradtak fent.
Fukuoka. A kevés keresztény templom egyike. A japán történelmet átható vallási toleranciából csak a keresztények nem profitáltak. Minthogy az uralkodók a japán kultúrától idegennek tartották a keresztény vallási irányzatokat, a XVI. századi megjelenése után tűzzel-vassal irtották a követőket. A keresztény felekezetek ma sem örvendenek nagy népszerűségnek. Az egyistenhit, a szigorú hitéleti és életvezetési előírások, valamint a hierarchizált szervezet idegen a japán hagyományoktól.
A japán kultúrában a fehér bőr felel meg a szépségideálnak. Gondoljunk csak a fehérre meszelt arcú gésákra! A többség nem akar barnulni, így a több tízezer kilométeres partszakasz ellenére idegen az Európában és Amerikába ismert napozás, fürdőzés, strandkultúra. Fukuoka homokos tengerpartja a kevés kivétel közé tartozik. A homokos partszakaszt hétvégente és ünnepnapokon megtöltik a helyiek. Akik persze napernyőkkel, esernyőkkel gondosan védik magukat a napsugaraktól.
A japán idegenforgalom a kínaiak mellett a belföldi vendégeken nyugszik. A japánok lelkesen járják saját országukat. A belföldi turizmusnak vannak azonban sajátosságai, amelyek tipikus japán karakterjegyekkel függenek össze. A japánok a munka hősei! A rendelkezésre álló 20 nap fizetett szabadságból átlagosan csak 8 napot vesznek ki. Ritka, ha valaki egy hétnél tovább van távol a munkahelyétől. Azt is tudni kell, hogy a japánok a mai napig hűek a munkaadójukhoz: Sokan egész életüket ugyan azon a helyen dolgozzák le, a vállalatot és kollégáikat második családjuknak tekintik. Éppen ezért a tipikus japán, belföldi turista egy napra, vagy maximum egy éjszakára, gyakran nagyobb csoportban, kollégákkal utazik. A japán ember nem spontán. Ez érződik az idegenforgalomban is. Elvárja, hogy a legkisebb településen is legyen turisztikai információs iroda, szervezett városnézés és múzeumi tárlatvezetés. Legalább ilyen fontos az ajándéküzlet, ahonnan valami apróságot, tipikusan tradicionális helyi édességet lehet hazavinni az otthon maradott családtagoknak, kollégáknak.
Kolléganők úton? Vagy háziasszonyok a szomszédokkal? Bár a nők foglalkoztatottsága évről évre rekordot dönt, még mindig nem túl magas, 43 % (EU-átlag: 64%). Az ok egyszerű. Különösen jómódú családoknál él tovább a klasszikus szemlélet: A pénzt a férfi keresi.
A városok között gyakran utaztam a japán gyorsvasúttal, a Shinkanzennel. A japán síni közlekedésről volt már egy összeállításunk a Könyvtacskón.
De, hogy jön Murakami Japán nevezetességeihez? Egyszerű: hősei gyakran utaznak, történetei sok helyszínen játszódnak, így az olvasó megismerkedik a szigetországgal is. A „Kafka a tengerparton” például több más helyszín mellett Tokióban, annak Nagota és Sindzsuku városrészeiben, és az Oszaka valamint Hirosima között fekvő tengerparti városban, Takamacuban játszódik. A 1Q84 története szintén részben Tokióban, a Kóendzsi nevű városrészben bonyolódik.
Takumatsut én is csak Murakami regényéből ismerem.
Gondolom sokaknak feltűnt, hogy épp a főváros bemutatása maradt ki összeállításunkból. Nem feledékenységről van szó. Tokió olyan jelentős város, annyi a látnivaló, hogy nem akartuk 3-4 képpel elintézni. Sorozatunk negyedik, és egyben záró részét teljes egészében a japán fővárosnak fogjuk szentelni.
Petrus Szabolcs
