Vitán felül áll, hogy Tokió minden értelemben Japán legfontosabb városa. Ennek fényében, és tekintettel Japán sok ezer éves történetére meglepő, hogy csak a XV. században alapították, csak az Edo-korban (1603-1867) lett jelentős város, és csak Meiji (1852-1912) uralkodása óta császári székhely.
Kezdjük néhány számmal:
- Tokióé 38 millió lakossal a világ legnépesebb, 13.000 négyzetkilométeren elterülő agglomerációja. (A legnagyobb területű magyar megye, Bács-Kiskun 8500 km².)
Város, ameddig a szem ellát. Forrás: www.ehabweb.net
- Tokió 10 millió lakossal a világ 18. legnépesebb városa.
Ember, ember, és még több ember.
- Tokió a világ 4. legfontosabb bankközpontja.
- Tokió 8 millió fővel a világ 20. leglátogatottabb turisztikai célpontja.
- Tokió 2 repülőtere, a Narita és a Haneda évente 109 millió utast fogad. Utóbbi 73 millióval a világ 4. legforgalmasabb légikikötője.
Forrás: keywordsuggest.org
- Tokió egyik pályaudvara, a Shinjuku, amely csak egy a sok nagy közül, napi 3 millió utassal a világ második legforgalmasabb vasútállomása. (A MÁV az egész országban szállít naponta 300.000 embert.)
Egy a 17 metró-, és 16 HÉV-vonal közül.
Itt tessék eligazodni! Nekem két hét után is nagyon kellett figyelnem, pedig jó tájékozódó vagyok.
- Tokió legmagasabb épülete, a 634 méteres Sky Tree a második legmagasabb a világon.
- A 333 méteres Tokyo Tower tévétorony már csak a 69. világranglistán, de építésekor, 1958-ban a világ legmagasabb tévétornya, második legmagasabb épülete volt, és még mindig a világ legmagasabb acél tartószerkezetes építménye.
Fotoshopnak tűnik, pedig tényleg ott áll.
Ez már tényleg fotoshop, de a torony is áll, és én is ott voltam…
Felhőkarcolók, ameddig a szem ellát. Ez Tokió. Első pillantásra építészetileg nem különbözik Ázsia, vagy Észak-Amerika bármelyik metropoliszától. Az okokról Kiotó kapcsán már írtunk: A japánok évszázadokig fából építkeztek, így a történelmi belvárosok tűzvészek, illetve a II. világháborús bombázás áldozataivá váltak. Tokiót nem a néhány megmaradt vagy újjáépített buddhista, illetve sintoista templom, hanem a miénktől nagyban eltérő kultúra és tradíciók teszik érdekessé, amelyek az utcákat járva lépten-nyomon szemet szúrnak.
Az előző felvétel a tokiói városháza (képen) kilátóteraszáról készült, ahonnan belátni az egész várost. A nyitva tartás hosszú, így éjszakai felvételeket is lehet készíteni, ráadásul az egész ingyenes! Ezért inkább innen nézelődtem, mint a Sky Treeről 10 euróért.
Templomegyüttesek részben eredetiek, részben újjáépítettek. Háttérben pedig a 634 méteres Sky Tree. A kép jól jelképezi Tokiót és egész Japánt: Hagyomány és modernitás kéz a kézben.
Kokyo, a japán császár, a tennó („az ég ura”) rezidenciája Tokió belvárosában. Maga a palota vizesárokkal körülzárva, a kíváncsi szemek elől fákkal védve fekszik. Háttérben pedig a belváros felhőkarcolói. Modern és hagyományos ismét egymás mellett.
Egy átlagos szombaton egy átlagos tokiói utcában. A világ technikailag talán legfejlettebb társadalmának tagjai népviseletbe bújnak és valamifajta körmeneten vesznek részt. Azt azonban tudni kell, hogy a japánok hitélete sokkal inkább spirituális, mint egyházi dogmákon nyugvó. E mellett a buddhizmus és a sintoizmus nélkülöz minden fajta, a katolikus egyházhoz hasonló hierarchizált szervezetet.
Tokió kevés nyugati stílusú történelmi épületének egyike, a város fő, de nem legforgalmasabb pályaudvara. Az Amszterdam Centraal mintájára épült, ahogy erről egy korábbi, a japán vasúttal foglalkozó cikkünkben már írtunk a Könyvtacskón.
A Tsukiji Halpiac Tokió azonos nevű, belvárosi kerületében található. Már írtunk róla, hogy a japán konyha legfontosabb alapanyaga a hal. Ezért nem meglepő, hogy a világ legnagyobb halpiaca Tokióban található, ahol évente 615 ezer, tehát naponta a 2200 tonna hal és tengergyümölcse cserél gazdát. A halpiac megnevezés félrevezető, mert zöldség- és gyümölcskereskedők is jócskán akadnak.
A Tsukiji története a XVI. századba nyúlik vissza, amikor a császár a tokiói udvart hallal ellátó oszakai kereskedőnek megengedte, hogy a megmaradt árut a város lakosságának értékesítse. A piac 1935 óta működik a mai helyén. Ezért az épület meglehetősen rossz állapotban van. Az új piac építését, mint számos állami, önkormányzati beruházást az utóbbi időben, botrányok övezik. Az új létesítménynek már 2014-ben el kellett volna készülnie a főváros Koto kerületében. Az átadásra a mai napig nem került sor. Az építkezésre ugyanis egy egykori gázgyár területét jelölték ki, holott a szakértők az első pillanattól figyelmeztettek a területen a talajszennyezettségére. A városvezetés legyintett. Tavaly, az egyébként is éveket csúszott átadás előtt pár héttel közölte az állami egészségügyi hatóság, hogy a talaj olyan mértékben szennyezett, hogy élemiszerkereskedelemről, illetve a használatba vételi engedély kiadásáról szó sem lehet. A régi épület omladozik, a méregdrága új használhatatlan, a kereskedők dühösek, a politikusok egymásra mutogatnak. Mintha nálunk történne mindez! Még szerencse, hogy a szakhatóság teszi a dolgát – tehát mégsem Magyarországon vagyunk…
Nem műanyag. Ez a tonhal pár órával korábban még a Csendes-óceánban úszkált. A fénykép a Tokiói Halpiacon készült – a város talán legnagyobb idegenforgalmi attrakciójáról van szó.
A Tsukiji nagyforgalmú, működő, nagybani halpiac, és nem skanzen. A régi szép időkben a kíváncsiak jó korán felkeltek, hogy legkésőbb 6-kor a piacol legyenek, élvezzék az atmoszférát, tátsák a szájukat és fényképezzék a látottakat. Az idővel egyre növekvő számú, targoncák és teherautók között bóklászó turista nem csak zavarni kezdte a kereskedőket, de a balesetek is elszaporodtak. Ezért néhány éve már csak vezetéssel lehet a piac nagybani részét bejárni. Ami továbbra is szabadon látogatható, és a későn kelőknek is némi látványosságot nyújt, de mindenek előtt kulináris élményt ígér, az a piac lakosság számára nyitva álló része, és haléttermei, „lacikonyhái”. Az árak jóval kedvezőbbek, mint a belvárosi éttermekben, de arra ne számítsunk, hogy fillérekért ehetünk kaviárt, vagy tonhalsteaket.
A japán sörről, és a szigetország lakóinak alkoholintoleranciájáról volt már szó. A képen az ország legnagyobb sörgyártójának, az Asahinak a központja látható. Ahogy arról már szintén írtam, cég fukuokai telephelyén egy gyárlátogatással egybekötött sörözésen is részt vehettem.
A város legtöbbet fényképezett kereszteződése, Shibujában. Akkora a forgalom, hogy átlósan is fel van festve a zebra. A városrész a nyolcvanas évek eleje óta rendkívül népszerű a fiatalok, művészek, szabad gondolkodásúak körében. A fiatal Murakami is élt itt, és minthogy regényei gyakran önéletrajzi ihletésűek, sokszor játszódnak történetei ebben a tokiói kerületben. A városrész liberális szellemiségét mutatja, hogy a kerületi önkormányzat 2015-ben, nemcsak Japánban, de egész Kelet-Ázsiában elsőként engedélyezte az azonos neműek párok házasságkötését. A döntésnek alapvetően szimbolikus jelentősége van, mert a házasságok csak a kerületen belül váltanak ki joghatásokat. Misima Jukio kapcsán már írtunk a Könyvtacskón a japánok homoszexualitáshoz fűződő különös viszonyáról: A japánok különválasztják a szexualitást a párkapcsolattól; az előbbivel kapcsolatban nyitottak, vagy inkább közönyösek, mindenki azt csinál, ami jól esik neki. Így lehetséges, hogy a több ezer éves japán történelemben mindössze néhány évig volt a férfiak közötti szexuális kapcsolat büntetendő (a XX. század elején, miután német mintára „modernizálták” a japán büntetőjogot). A párkapcsolatok megítélése viszont jóval konzervatívabb; máig meghatározó a nézet, hogy a férfi csak a nővel élhet együtt. Homoszexuálisok emiatt szükségszerűen arra kényszerülnek, hogy kettős életet éljenek.
Rengeteg az üzlet, a hatalmas a forgalom.
A képen feltűnhet egy furcsaság: A megállító táblát tartó ember. Japánban, ahol a munkaerő egyáltalán nem olcsó, ahol rengeteg dolog automatizált, ilyen feladatra foglalkoztatnak embereket? Igen! Mert egy japánnak nincs annál nagyobb szégyen, mint munka nélkül lenni. Ezt tudják a vállalatvezetők is, és a társadalmi szolidaritás jegyében gazdaságilag akár nem rentábilis munkahelyeket biztosítanak azok számára, akik (hiányzó) kvalifikációjuknál, vagy életkoruknál fogva más munkát nem kapnának. Így sikerül biztosítani a munkanélküliek tartósan 5 % alatti arányát. Említettem az öregeket is. Bizony, sok japán nem tudja a nyugdíjas éveit sem tétlenül elképzelni, ezért dolgozik, akár kvalifikációja alatt is. A többségnek nem jelent problémát 70 évesen a vállalatvezetői székből egy taxi volánja mögé ülni, vagy megállító táblát tartani. Japánban a munka sosem szégyen. Annál megalázóbb foglalkoztatás nélkül lenni - tanulhatnánk tőlük!
Ennek ismeretében meglepő, és nagyon atipikus, hogy Murakami ereje teljében lévő főhőse a Kurblimadár krónikájában felmond munkahelyén és a kétszemélyes háztartás vezetésével, olvasással, úszással és a szomszédokkal tereferélve üti el idejét.
Sokfelé megfordultam már a világban, de 40 milliós Tokiónál tisztább várost nem láttam! Mindezt annak ellenére, hogy a kilencvenes években, a metróban elkövetett merénylet óta az egész városban egyetlen közterületi kuka sincs. A japánok ennek ellenére nem dobják el a szemetet az utcán, nem köpik a rágógumit az aszfalra, nem nyomják el a csikket a járdán. Utóbbit azért sem tehetik, mert a közterületeken is csak az erre a célra felállított néhány fülkében megengedett a dohányzás.
Tumultus a metróban. Megszokott látvány a nap minden szakában. Nem is meglepő, hisz csak a metró 6 millió utast szállít naponta. Ebben a vasút (JR) által üzemeltettet HÉV-vonalak utasai nincsenek benne.
Ezen tessék kiigazodni! Szerencsére a kilencvenes évek eleje óta szinte mindenhol látni latin betűs metró térképet is. A tájékozódás ennek ellenére sem egyszerű, hisz 9 metró és 35 HÉV-vonal van! És ami a BKV folyamatos csődhelyzetéhez szokott magyar olvasókat meglepheti: A tokiói tömegközlekedési vállalat nyereséges! De tegyük hozzá, hogy ritka jelenségről van szó; csak a hongkongi társaság tud még pozitív eredményt felmutatni.
A legnagyobb forgalmú vonalakon csúcsidőben néhány szerelvényen csak a hölgyek utazhatnak. Nem udvariasságról, hanem a nők szexuális önrendelkezésének biztosításáról van szó. A japán férfiak szeretnek ugyanis fogdosódni...
Petrus Szabolcs
