Velence évi 30 millió látogatóval a világ egyik legnagyobb turisztikai attrakciója. Inkább reneszánsz Disneyland, mint igazi város. 180 ezer lakójából már csak 29 ezer él a lagunák között a 118 szigeten. A város turizmusból él, de a milliónyi látogató könnyen a pusztulását is okozhatja.
A sikersztori
Velencét a barbárok elől menekülő észak-itáliaiaiak alapították. Az Adige folyó torkolatának mocsaras vidékén reméltek biztoságot. A vízbe cölöpöket verve építkezni kezdtek, majd a VII. század végén államot alapítottak, amely egészen 1797-ig fennállt.
Velence évszázadokig a demokrácia, a békés egymás mellett élés, a vallási és nemzetiségi tolerancia útján maradt (Lásd korábbi cikkünket!). A demokrácia szabályai bonyolultak voltak. Előfordult, hogy 71 (!) forduló kellett a dózse megválasztásához. A rendszer mégis működött. Így lehetett Velence Itália leggazdagabb városa alacsony bűnözési rátával, társadalmi harmóniával, puccsok és lázadások nélkül.
A sikersztori nem sokkal az alapítás után kezdődött. Velence nem az észak-olasz városállamokkal háborúzott, hanem Kis-Ázsia felé pillantott és a kereskedelemre tett. Hamarosan az Ázsia és Európa közötti szállítmányozás központja lett. A kereskedelmi útvonal mentén rohamléptekkel kezdett területileg is terjeszkedni. A flottaépítéshez fát biztosítandó előbb elfoglalta az Isztriát, majd Dalmácia, Kréta, Ciprus következett.
A velenceiek nem gyarmatik kulturális szokásaival, hagyományaival, nyelvével. Maradhatott minden a régiben. Annál szigorúbbak voltak politikai kérdésekben. Vezető tisztségviselők mindig Velencéből érkeztek, és csak tősgyökeres velenceiek költhettek be.
Konstantinápoly oszmán kézre kerülése után (1453) Velence már nem volt a keleti kereskedelem monopolista. A török gyors térnyeréséről az itáliai városállamok magukat tehettek. Ahelyett, hogy egyesítették volna erejüket, egymás ellen intrikáltak. Sőt, volt olyan olasz városállam, amely az oszmánokat segítette itáliai riválisával szemben.
Velence az Oszmán Birodalom felemelkedése után is meghatározó szerepet játszott a kelet-nyugati kereskedelemben. 200 ezer lakójával a világ egyik legnagyobb városa volt, kolóniáin pedig közel 2 millió ember élt. A velenceiek a több lábon állás jegyében a pénzügyekkel és az ipari termeléssel (üveg, csipke, nyomtatás) is foglalkozni kezdtek. Mindkettőt sikerre vitték, így ellensúlyozva, hogy Amerika felfedezésével a világkereskedelem ütőere az Atlanti-óceán lett. Fantáziát láttak a mezőgazdaságban is, ezért háborúzni kezdtek Milánóval, Veronával az északi területek birtoklásáért. Többnyire sikerrel.
Nem kereskedők városa, hanem kereskedőváros
Velence nem egy város volt sok kereskedővel, hanem kereskedőváros. A gazdaságot, kereskedelmet az állam szigorúan szabályozta, felügyelte, sőt irányította is. A kereskedelmi hajók a város tulajdonába álltak, csak a meghatározott útvonalakon, lefektetett időrendben szállíthattak. Valóságos államszocializmus. A szabályokat azonban a város demokratikusan választott testületei hozták. A város egy nagy kereskedelmi társaságként működött. A gazdag kereskedőcsaládok együttműködtek a közös siker érdekében. Kölcsönösen ellenőrizték is egymást. Drákói szigorral léptek fel a korrupció ellen.
A rendszer éles ellentétben állt Genovával, amely sok, egymással konkuráló kereskedő városa volt. Idővel a gazdag családok közötti egyre jobban elmérgesedett a harc, ami mindannyijuk gyengüléséhez vezetett. Így a velenceieknek, akik évszázadokon át sem kereskedelmi, sem fegyveres háborúkban tudták legyőzniük a nagy vetélytársat, sikerült a Genovaiak felé kerekedniük.
A hatalmi központ
Velence kormányzati és igazságszolgáltatási központja évszázadokon keresztül a Dózse-palota volt. A hatalmas Szent Mark téri épületegyüttes a IX. században kezdődött és tulajdonképpen a XIX. századig tartó konstans építkezés eredménye. Mai arculatára leginkább a XIV. századi bővítések határozzák meg. Az épületegyüttes neve megtévesztő, ugyanis a dózsének nagyobb volt a reprezentatív szerepe, mint a tényleges hatalma. Velence demokratikus köztársaság volt, amelyet – ugyan változó néven -, de mindig egy választott testület irányított (Kistanács, Nagytanács, Signora, Quarantia, Szenátus, Tízek Tanácsa).
Az épületegyüttes legmisztikusabb részének története elválaszthatatlanul összeforr - a Rialto mellett - a város legismertebb hidjának legendájával. A Dózse-palotában nem csak a politikai szervek, de az egyetlen, a város területén létesített börtön otthona is volt, ahol kizárólag az államellenes bűncselekmények elkövetői raboskodtak. A börtönt kevés rabja és cellája ellenére is két épületrészben helyezték el, amelyeket a Sóhajok hídja kötött össze egymással. (Hír)nevét két irodalmárnak, Lord Byronnak és Victor Hugonak köszönheti. A börtönviszonyok igencsak rosszak voltak a csodálatos palotában, a szélsőségek jellemezték őket. A 19 földszinti cella (pozzi) mindig hideg és nyirkos, míg a 6 tetőtéri (piombi) állandóan forró volt. Jegyezzük azonban azt is meg, hogy Velence volt az első állam a világon, ahol 1660-ban megszüntették a kínvallatást.
Ipart a paloták között?!
Az 1000 éves függetlenségnek Napóleon vetett véget. Gyors bukása után fél évszázadra a Habsburg Birodalom, majd az egyesült Olaszország része lett a város. A velenceiek nem érezték magukat olasznak. Máig büszkék identitásukra és nyelvjárásukra, amelyet venét néven, amelyet az olasz állam immár hivatalos, kisebbségi nyelvként ismer el.
A XIX.-XX. század fordulója a lejtmenet időszaka: a kereskedelmi kapcsolatok és a kézművesipar leépül, elszegényedés, kivándorlás zajlik. A régió a legszegényebbek közé tartozott nem csak Itáliában, de egész Nyugat-Európában. A lagunák városát a XIX. század végén megjelenő turizmus mentette meg az elsüllyedéstől.
A fasiszták azonban az iparban látták a jövőt. Főleg a szárazföldi részen nagyszabású gyárépítésekbe kezdtek. Ez a háború után is folytatódott, sőt a vegyiparral a ’70-es években új lendületet vett. A velenceieket a munkahelyek nem kárpótolták a légszennyezettségért és a kloákaként bűzlő csatornákért. A ’90-es években a történelemi központban felszámolták a gyárakat. Viszont a szárazföldi rész és főleg a közeli Mestre képét továbbra is az ipar határozzák meg. Így a világ legcsodálatosabbnak tartott városába a szárazföld felől érkezve Itália talán legocsmányabb településén keresztül vezet az út.
Mond meg, hol laksz, megmondom, ki vagy!
Velence (415 km2) alig kisebb, mint Budapest (525 km2). Viszont a lagunák városának kétharmadát víz borítja. A város kerületei, ill. az ott lakók között évszázadokon keresztül munkamegosztás volt: A Szent Márk tér és környéke a közintézmények és a reprezentáció helye; Arsenal, a hajógyárak, dolgozóik és családjuk, mintegy 10 ezer fő otthona, amely zárt, katonai övezet volt, egyben a XIX.-XX. századi munkásnegyedek előképe; Giudecca, az egykori ipari központ, amelyet még elkerülnek a turistahadak; San Michele, a temető sziget; Lido, a XIX. századtól a szórakozás, a strandolás szigete.
Giudecca
Giudecca. Karnyújtásnyira Velence központjától, mégsem érte még el a tömegturizmus.
San Michele, ahol a velenceiek temetkeznek.
Lido. Velence strandja. A XIX. század középétől a II. világháborúig élte fénykorát. Itt áll a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválnak otthont adó épület is.
A zsidó negyed, a Ghetto. Az elnevezés később negatív kontextusba került, pedig Velence évszázadokig a vallási toleranciájáról volt híres. Részletek korábbi cikkünkben.
Turizmus: áldás vagy átok?
A turizmus egyrészt a város legfontosabb bevételi forrása, másrészt átok is. A belvárosban minden a látogatók körül forog. Éttermek, szuvenírüzletek és luxusbutikok minden mennyiségben. Viszont, ha egyáltalán akad élelmiszerbolt, zöldséges vagy gyógyszertár, az árak csillagászatiak. Az ingatlanok többsége nem a bérlakáspiacot, hanem az airbnb, booking.com és társaik kínálatát gazdagítja. Az árak horribilisek. Munkát pedig csak az idegenforgalom kínál. Az őslakosok menekülnek, csak a legelszántabbak és az idősek maradnak (A lakosság 30%-a 65 év feletti).
’99-ben a városvezetés a világhírű, Benetton-reklámjairól híres fényképész, Oliviero Toscani közreműködésével sokkoló plakátkampánnyal adta a világ tudtára, hogy a tömegturizmus egyet jelent a mocskos csatornákkal, az omladozó palotákkal, a szeméttel, a patkányinvázióval.
Az érem másik oldala, hogy sokan jól élnek az idegenforgalomból, és a velenceiek is sokat tesznek azért, hogy városukba vonzzák a külföldieket. Például, hogy a mellékszezonban, az esős január-februárban is jöjjenek, a ’80-as években újjáélesztették a XVIII. század végén megszűnt karnevált. Továbbá büszkék a város két, nemzetközileg is jegyzett seregszeméléjére: (1) 1895 óta kétévente kerül megrendezésre a Velencei Nemzetközi Művészeti Kiállítás, a Biennálé; (2) 1932-tól pedig évente megtartják az Arany Oroszlán díjáról ismert Velencei Nemzetközi Filmfesztivált.
Az Arany oroszlánt idén Alfonso Cuarón Roma című filmje kapta.
Az idei Biennálé alkalmából minden felé moder köztéri szobrkompozíciók láthatok a városban.
Vízibusz vs. vízitaxi
Nem csoda, hogy a gondolierik drágán mérik az "O sole mio"-t. Ez ugyanis egy a XIX. század végén keletkezet nápolyi(!) dal és a velencei gondolások zsebében bicska nyílik, mikor a turisták kérik, hogy ezt énekeljék! - hívta fel a figyelmemet a Könyvtacskó egyik olvasója.
A 175, összesen 38 km hosszú csatornát, amelyen 398 híd ível át, a vízi közlekedési eszközök uralják. Legismertebbek a XI. század óta a habokat szelő vízitaxik, a gondolák. Tekintettel egy 30 perces út 80-100 eurós díjára, ma már csak a turisták gondoláznak. Egy kivétel azonban akad: a Canale Grande 8 pontján a két part között ingázó gondolák továbbra is tömegközlekedési eszköznek számítanak. Ezek persze nem kínálnak se „O sole mio”-t, se pedig ülőhelyet. De legalább autentikusak, amiről, vagy akár romantikáról a szűk csatornákban egymás mellett lavírozó, a hidakról, vagy a csónaktól karnyújtásnyira lévő partokon egymást taposó turisták által fényképezett gondolák esetében aligha lehet szó.
A gondolához hasonló csónakokat már a rómaiak is használtak. A legrégebbi leírás azonban csak a XIV. századból maradt ránk. Az elnevezés görög eredetű (kondu=doboz + helas=hajó), ami arra utal, hogy a gondolák középső, ülőhely feletti része fedett volt. Évszázadokig a legfontosabb velencei közlekedési eszköz volt. A város gondolaparkja általában a 10.000-es darabszámot is meghaladta.
A gondoláknak egy 1562-es rendelet óta feketének kell lenniük. A ma ismert kialakítás azonban csak a XIX. század terméke, amikor lecsökkentették a méretüket (hossza 11, szélessége 1,4 m), hogy ne csak a legügyesebb gondolások tudják egyedül is irányítani a csónakjukat. A gondolák tradicionálisan 8 féle fából készültek, amelyeket tulajdonságaik alapján a csónak különböző részeinek elkészítéséhez használták fel (pl.: fenyő az aljzathoz, cseresznye a hátsó padhoz). Így sikerült garantálni a 35 éves élettartamot. Ha azt is fegyelembe vesszük, hogy 280 elemből álltak össze, érthető, miért megy el 500 munkaóra, mire egy gondola elkészül. Néhány velencei manufaktúrában, Giudeca szigetén 30.000 euró körüli áron ma is készítik őket a hagyományos módszer szerint. Nagy részük azonban már tömegtermelés eredménye és pozdorjából áll. A körülbelül 500, Velence csatornáin hajózó gondola egy 2013-as baleset óta csak rendszámtáblával és kötelező felelősségbiztosítással vehet részt a vízi forgalomban.
A gondola turisztikai népszerűségét az (angol) irodalomnak köszönheti. A Velencében sosem járt drámaíró géniusz, Shakespeare Velencei kalmár című komédiájával lett világhírű. Később Byron verselt róla rendszeresen. Akaratlanul, de egy másik nagy XIX. századi művész is tett a különleges csónak mítoszának megteremtéséről: Wagnert 1883-ban egy gondolában érte végzetes szívroham.
A palazzo falán tábla emlékeztet arra, hogy Wagnert a gondolában elszenvedett szívroham után nem sokkal itt érte a halál.
Bár a gondola a legkecsesebb vízijárművek egyike, idén tavasszal, az elmúlt 250 év legszárazabb tele után sok csatornában olyan alacsony volt a vízállás, hogy már a azok is zátonyra futottak.
A helyiek – és legnagyobb bosszúságukra az állandó zsúfoltságot okozó élelmes turisták is – vaporettóval, azaz vízibusszal közlekednek. A két közlekedési eszköz ma már más közönséget szolgál ki. De nem fértek meg mindig jól egymás mellett. A gondolások a vaporettok 1881-es bevezetésekor megélhetésüket féltették. Tiltakoztak, többször a Canale Grande forgalmát is blokkolták.
Csak egy a 398-ból
Bár Velence csatornáit közel 400 híd szeli át, mégis mindenki egyre kíváncsi, a Rialtora. A 48 m hosszú és 22 m széles két pillére 6000 cölöpön nyugszik csaknem 500 éve. Ezzel a történelmi belváros legrégebbi és leghosszabb hidja. Utóbbi tekintetben egyébként csak második a teljes városban, mert a közel 4 km-es, a várost a szárazfölddel összekötő Ponte della Libertá jócskán megelőzi. Ez a XIX. század közepén a vasút számára létesült, majd a ’30-as években az autóforgalom számára is kibővült.
A kereskedelmi kikötőnek otthont adó Cannaregio negyed irányából a Rialtora felvezető utca és a híd előtt elterülő campo (tér) a középkor Word Trade Centere volt. A korabeli leírások a világ közepeként, leggazdagabb helyeként emlegetik. Itt találkoztak és kötöttek üzletet a kelet kincseit a kontinensre hozó velencei és az európai kereskedők, akik az kontinensen terítették a velencei közvetítéssel érkezett árukat. A világkereskedelem ma már elképzelhetetlen koncentrációja.
A híd neve Rialto városrészre utal, amelyet az átkelő a belvárossal összeköt. Ez Velence legmagasabban fekvő része (rivo alto=magas part). A középkorba ide menekültek a velenceiek áradás esetén (aqua alte). 1100 egyáltalán nem volt híd a Canale Grande felett, további 400 évig pedig csak fa szerkezetűek, amelyek viszont rendszeresen tűz áldozatai lettek. Talán meglepő, de a szűk sikátorok miatt gyakran pusztítottak tüzek a lagúnák városában. És nem csak a középkorban. A legutóbbi híres tűzvész a La Fenice operaház ’90-es évek beli leégése volt. Erről az izgalmas tűzesetről írtunk már cikket a Könyvtacskón!
Az 1507-es kőhíd építéséről szóló határozatot olyan hosszú vita követte a megvalósításról, és a kivitelezését annyi korrupciós botrány kísérte, hogy a velenceiek a XIX. századig nem is vállalkoztak újabb híd építésére a város fő közlekedési csatornája felett, amikor végül megépült Ponte dell’accademia. Sokak véleménye szerint utóbbiról tárul elénk a legszebb látvány a Canale Grandéra.
A Ponte dell'Accademia nem a leglátványosabban, de a legszebb kilátást nyújtó velencei híd.
Íme!
Az egyik legrégebbi valójában az egyik legújabb
Velence legmagasabb (98,6m) és egyik legjellegzetesebb épülete a Szt. Márk tér harangtornya. A IX. század óta foltos funkciót tölt be a város életében. Világítótorony, amely harangzúgásával a velenceiek mindennapjai lefolyásának is keretet adott. Az 5 bronz harang nem misére hívott. Ennél jóval praktikusabb funkciót töltöttek be olyan korokban, amikor a kar-, ill. falióra még ismeretlen volt. A velenceiek pontosan felismerték, melyik szólal meg az 5 közül. Az egyik nyilvános kivégzést, egy másik a Szenátus, egy harmadik a Nagytanács összehívását, egy negyedik temetést jelezett. A mindennapokban azonban a Nona névre hallgató volt a legfontosabb. 7-kor, 12-kor és éjfélkor szólt, jelezve az idő múlását.
Habár a torony 1100 éve Velence szimbóluma, a ma látható épület alig több, mint 100 esztendős. Az eredeti ugyanis 1902-ben, amikor felvonót akartak beleépíteni, összedőlt. Egy újabb bizonyíték, hogy bár a város a turizmusból él, a sok (kényelmes) látogató Velence vesztét is okozza. A tragédia egyébként nem volt teljesen váratlan, a néhány nappal az összeomlás előtt repedések jelentek meg az épület oldalán, amelyeket azonban alig néhányan vettek komolyan. Őket pedig vészmadárnak tartotta a többség. Az elhatározás, ott és úgy újjáépíteni, ahol és ahogy állt (com’era e dov’era) hamar megszületett. A megvalósítást, ahogy ez Itáliában már csak lenni szokott, végtelenbe nyúló viták, korrupció és szakmai inkompetencia akadályozták. Így a munka csak 1913-re készült el. Utóbbi következményei máig érződnek. Ami korábban 1000 évig ált, az az újjáépítés után 100-at sem bírt ki. Az összedőlést megakadályozandó a 2000-es évek elején gyakorlatilag újra kellett alapozni az épületet.
A torony nem csak a város, de a Földközi-tenger keleti felének kereskedelmét évszázadokig domináló Velencei Köztársaság szimbóluma is. Hasonló, campanilének nevezett harangtornyok minden velencei uralom alatt álló városban épültek. A mai napig meghatározzák sok isztriai és dalmáciai város képét. De hatása még ennél is nemzetközibb volt. A velencei harangtorony ihlette a New York-i Metropolitan Life Tower-t, amely 213 méterével és 50 emeletével 1909 és 1913 között a világ legmagasabb épülete volt.
Jót enni Velencében?!
Nem lehetetlen feladat, de tudni kell, mit és hol. Ne pizzát, mert annak errefelé semmi tradíciója, ugyanis a sűrűn beépített, szűk utcákkal teli Velencében évszázadokig tilos volt a nyílt tűzrakás, így nem voltak pizzakemencék se. Mindenhol jelen van viszont a tenger. Ezért a város gasztronómiáját a hal (cefalo - tengeripérfélék, granseola – tengeri pók, tőkehal), a tenger gyümölcsei (minestra di fagioli ai frutti di mare - sűrű leves babbal és tenger gyümölcseivel), és északon a tésztánál hagyományosan elterjedtebb rizs határozzák meg (risotto nero – tintahallal és a tintájával; risi e bisi – babbal, sajttal és szalonnával). Tipikus fingerfood a chicchetti (kis baguette szeletek, ízlés szerint, sajttal, sonkával, tonhallal megrakva).
Kerüljük a Szent Márk tér környéként! Különösen olyan helyeket, mint a Harry’s Bar. Kár lenne csak azért, mert sok évtizeddel ezelőtt Orson Welles, Truman Capote (Írtunk már róla a Könyvtacskón!) vagy épp Ernest Hemingway is a vendégek közé tartozott, egy kávéért 15 eurót kifizetni. Ha kicsit is eltávolodunk a turisták fő csapásirányáról, pillanatok alatt meglepően csendes utcákra bukkanunk, ahol esélyünk van az igazi velencei konyhát megismerni, ráadásul az árak is elfogadhatóak.
Az igazi Velencét megismerni!
Végveszélyben?
A város palotái évszázadokon át sok millió fapóznán nyugodva állták a tenger erózióját. Mára sok okból végveszélybe kerültek: (1) a Velencei Köztársaság bukása óta, tehát immár 300 éve szünetel a csatornák szisztematikus karbantartása és bővítése; (2) először az ipar, majd a turizmus igényeit kielégítendő sok helyen mélyítették őket, ezzel aláásva a paloták alapjait; (3) az éghajlatváltozás miatt a tengerszint 100 év alatt 23 centit emelkedett, és egyre nagyobb az apály és dagály közti vízszint különbség; (4) az ingatlanárak csillagászatiak, a műemléki épületek fenntartása drága, így sok palota üresen áll és pusztul.
Az olasz politika az „Ej, ráérünk arra még!” szellemében működik. A helyzet azonban olyan súlyos, hogy az állam, a tartomány és a város együttes cselekvésre szánta el magát. ’04 óta épül egy 79 zsilipből álló rendszer, amely a nyílt tengeri áramlatokat hivatott megállítani, ill. szabályozottan a városba engedni. ’18-ra tervezett átadása természetesen késik.
Murano
A Velence melletti, a X. század óta lakott szigeten a XIII. században kezdek üveget készíteni. Rövid idő alatt Európa első számú gyártójivá váltak. Minthogy ez volt a szigetlakók nem éppen rossz megélhetésnek alfája és ómegája, mindet megtettek a know-how megőrzése érdekében. Az üvegfúvók nem hagyhatták el Muranot, ill. Velencét, aki pedig elárulta mestersége titkát, halállal lakolt. A titkot a XVII. század végéig sikerült is megőrizni. Ekkor érte el Burano virágzása csúcsát; 37 üzem és 30 ezer lakó népesítette be az 1,2 km2-es szigetet (Ma kb. 5000.). A sziget vezetése azonban nem tudta megakadályozni, hogy néhány fia a még jobb megélhetés reményébe Észak-, ill. Nyugat-Európába vándoroljon. A Versailles-i kastélyába tükörtermet álmodó XIV. Lajos hívása különösen csábító volt. A sziget elvesztette monopolhelyzetét, majd jelentőségét is. A ’60-as években kezdődött reneszánszát a turistáknak, valamint az expresszionizmus, ill. az op-art jegyében történő művészi üvegkészítésnek köszönheti.
Szinte hihetetlen, de Burano jogilag évszázadokig független volt Velencétől; a kicsiny szigetnek – Velencei mintára - saját Nagytanácsa volt. Igaz, a valódi hatalom a nagy szomszéd által küldött kormányzó (podesta) kezében összpontosult.
Szintén velencei mintát követ a sziget legnagyobb temploma, a XII. századi Basilica di Santa Maria e San Donato, valamint a hozzá kapcsolódó harangtorony (campanile).
Burano
A 0,21 km2-es Burano nem egy sziget, hanem szigetecskék 8 híddal összekötött csoportja. 3000 ember lakja, amivel a legnagyobb népsűrűségű része az amúgy sem szellősen lakott Velencének.
Buranora nem a halászattal foglalkozó férfiak, hanem a XVI. században a csipkeverés új eljárását (reticella) feltaláló nők hozták a jólétet. Története nagyon hasonlít Muranoéra: miután a know-how kitudódott, a sziget gyorsan veszített jelentőségééből, mígnem a helyiek a XX. században a művészi csipkekészítésre és a turizmusra kezdtek koncentrálni.
Burano látképét a színes lakóházak teszik egyedivé. Praktikus okból festették a házakat eltérő színűekre, hogy a hajnalban részegen sötétben hazabotorkáló férfiak nehogy rossz házba menjenek be, és más asszony mellé feküdjenek az ágyba.
Petrus Szabolcs
