– a kérdés, amit az iskolások a leggyakrabban feltesznek a kötelező olvasmányokkal kapcsolatban. Sokat elárul az irodalomoktatás állapotáról. A konkrét esetben egy németországi iskola 9. osztályában a ’Tamás bátya kunyhója’ a szóban forgó regény. De a kérdés naponta hangzik el magyar iskolák sokaságában is.

Egy regény több, mint információforrás

„Van 450 és 200 oldalas kiadás” – tájékoztat a szülői értekezleten az irodalomtanárnő. „A rövidebb olcsóbb?” „Miért kellene a gyerekeknek 450 oldalt elolvasniuk, ha 200-on is minden kiderül?” – hangzik az első két kérdés. „A neten egy pillanat alatt megtalálják a tartalmat. Gondolja, hogy lesz olyan gyerek, aki végigrágja magát a könyvön?” – veti fel egy apuka. Valóban, ha nem is szépirodalmi igényességgel, de a Wikipédia is leírja  Harriet Beecher Stowe 1852-es klasszikusának cselekményét. Az is könnyen kideríthető a netről, hogy nézett ki az amerikai rabszolgatartás. De csak annyi lenne az irodalom feladata? Objektív információt adni a múltról? Aligha.

Az irodalom nem menő

A kötelező olvasmány szükséges rossz még azoknak a gyereknek is, akik nem csak a cselekmény összefoglalóját olvassák el a neten, hanem a regényeket is legyűrik. Rég elmúltak az idők, amikor a fiatalok a zseblámpa fényénél a takaró alatt Winnetout olvastak, vagy a szülő könyvtárat kutatták pikáns regények után, amik aztán a haverok között kézről-kézre jártak. A WhatsApp és a Netflix korszakában egyre kevesebb idő jut olvasásra. Ráadásul annak, aki csak a netes posztokat, üzeneteket, híreket olvas, 200 oldal tényleg hatalmas kihívás.  

Reformerek vs. szkeptikusok

Ezen akarnak változtatni néhány német iskolában. Olvasóéjszakákat szerveznek. Van kóla, chips, izomatrac és minden alkalomra egy igényes, de nem túl nehézen befogadható könyv. Ennek kapcsán beszélget egy lazább irodalomtanár az életnek azokról a nagy kérdéseiről, amelyek a résztvevő korosztályt a legjobban foglalkoztatják.

Nyelv, média, irodalom - hangzik a munkafüzet címe. Tényleg ez a jó fontossági sorrend?

Egy mai német iskolás elszörnyedne a szöveggyűjtemény láttán, amelyikből az előtte 10-15 évvel a padokat koptatók az irodalommal ismerkedtek. Több tíz oldalas regényrészletek, novellák, kisregények Goethétől, Schillertől, Thomas Manntól és Heinrich Bölltől. Napjaink olvasókönyve „gyerekbarát”. Színes, a rövid idézeteket számos kép, ábra, kreatív feladat tarkítja. Sok irodalomtanár szereti az új tankönyveket. „Jobban lekötik a gyereket, könnyebb velük dolgozni” - mondják. Viszont számos pedagógus szerint nagy szerepük van abban, hogy a gyerekek nem tanulnak meg szépirodalmat olvasni. Ha az iskolában is csak ilyen primitív szövegeket látnak, olvashatatlan, értelmezhetetlen marad a szépirodalom - panaszolják. Elkeserítőnek tartják, hogy irodalmi kérdéseket egyre ritkábban vetnek fel a munkafüzetek. A középpontban a diákok gondolatai, az őket érdeklő, a feldolgozott alkotáshoz sokszor csak közvetve kapcsolódó témák állnak: szerelem, barátság, gyerek-szülő viszony.   

„Az iskolának és nem az életnek tanulunk”

- sokak szerint évtizedek óta inkább így kellene szólnia a klasszikus latin szentenciának. Az iskolában oktatott irodalom és az annál sokkal izgalmasabb kortárs irodalmi élet között évtizedek óta nincs kapcsolat. A tananyag javarészt több száz évvel ezelőtti szerzőkből áll. A súlypont a németeknél - csakúgy, mint nálunk - a XIX. századon van. A tankönyvekben bemutatott ’kortárs szerzők’ közül alig van már valaki az élők sorában. Magam is jól emlékszem, hogy a 2000-es évek elejének klasszikus gimis irodalomkönyvében, ’A Mohácsiban’ az a Márai volt a legaktuálisabb szerző, aki 1989-ben meghalt és akinek a könyvben röviden bemutatott, leghíresebb regénye, ’Az egy polgár vallomásai’ 1935-ben jelent meg!   

A képen látható, egyébként nagyszerű írók alkotnák a kortárs irodalmat?!

Persze mit várhatunk, ha a felmérések szerint a hazai magyar szakos hallgatók többsége még nem hallott Grecsó Krisztiánról vagy Krasznahorkai Lászlóról, a jövő németországi germanistái pedig még sosem olvastak Juli Zeh vagy Robert Menasse regényt. Egyébként a tankönyvek sem tesznek említést róluk. Köteteik az iskolai könyvtárakban sem találhatók meg. A németeknél Schiller, nálunk Jókai regényei foglalják el a legtöbb helyet. A piackutatások szerint a 600 ezer németországi pedagógus nem játszik már különösebb szerepet a könyvpiacon. Nem számítanak fontos célközönségnek. Ugyanis nem olvasnak többet, vagy jobb minőségű irodalmat, mint az átlag.

Nincs tehát ok az optimizmusra. Az új generáció irodalomtanáraitól sem várható, hogy hidat fognak építeni az iskola és az irodalmi élet között.      

Velem se az irodalomórák szerettették meg az olvasást...

Petrus Szabolcs