London. Kivándorlás, mosogatás, legnagyobb magyar közösség az országhatárokon kívül – manapság leginkább erre asszociálunk a város nevét hallva. A repülőn turistaként egyértelműen kisebbségben voltunk a Nagy-Britanniába ingázó gazdasági menekült magyarokkal szemben. Pedig a brit főváros a világ egyik legizgalmasabb, látnivalókban, műemlékekben, kulturális attrakciókban leggazdagabb városa. Minthogy könyves blog vagyunk, és a Big Ben & co.-ról amúgy is végtelen sok infót találni a neten, inkább irodalmi városnézésre hívunk Londonba!    

Word On The Water - The London Bookbarge

Ez a London csatornáin úszkáló könyvesbolt annyira jópofa, hogy önálló bejegyzésben is írtunk róla.

A film közel húszéves. Nem a mozitörténet remeke. A sztori kifejezetten bugyuta. Mégis mindenki ismeri, és a mai napig zarándokok tömegeit vonzza a történetnek otthont adó londoni városrészbe, Notting Hillbe. Számunkra azért érdekes a Julia Robert és Hugh Grant főszereplősével készült hollywoodi kasszasiker, mert története középpontjában egy utazási könyvekre szakosodott bolt áll. Ugye már mindenkinek megvan? – Sztárom a párom! (Notting Hill)

Notting Hill London legelegánsabb negyedei, Kensington és Chelsea, valamint legnagyobb parkjai, a Kensington Garden és a Hyde Park tőszomszédságában fekszik, a nyolcvanas évekig még lerobbant, rossz hírű környéknek számított. Csak bolhapiaca volt alternatív körökben ismertebb. Aztán fiatal családok kezdtek el a negyedben lerobbant, vagy éppen autonómok által önkényesen elfoglalt házakat vásárolni. Az igazi áttörést persze a film hozta; Notting Hill ma már London drága és felkapott negyedei közé tartozik.

A képeken látható Portobello Road Notting Hill főutcája, amely északról délre átszeli az egész negyedet. Az utca leginkább piacként funkcionál; hétfőtől péntekig zöldséget-gyümölcsöt kínálnak, szombatonként pedig használtruha-börze és antik zsibvásár megy a flaszteren. A környék mai arculatát, viktoriánus stílusú házaival a XIX. század második felében nyerte el. Ezt megelőzően még mezőgazdasági művelés folyt errefelé. A Sztárom a páromból ismert könyvesbolt egyébként nem itt, hanem egy mellékutcában, a Blenheim Cressen található. Portobello Roadnak is van azonban irodalmi érdekessége: A húszas években az utcában lakott George Orwell.

London és a kulcsra zárt kertek – elválaszthatatlan, mint Rómeó és Júlia. A Sztárom a páromban is fontos szerepet kaptak: Julia Robert és Hugh Grant a kerítésen keresztül másztak be egy ilyen magánparkba – tiszta erkélyjelenet, leszámítva, hogy Grant nem volt olyan daliás, mint Rómeó, majd’ fennakadt a kerítésen. A londoni városvezetés sokáig nem tekintette feladatának zöldterületek kialakítását és védelmét. A város parkjait  a lakók hozták létre, akiknek a közjó smafu volt; védeni akarták, amit sok munkával és anyagi ráfordítással megteremtettek – ilyen ez a mocskos kapitalizmus. Elkezdték lezárni a kerteket. Az, hogy még mindig nem épültek be ezek a szabad területek egy olyan városban, ahol csillagászatiak az ingatlanárak, egy 1931-es törvénynek köszönhető (London Squares Act), amely védelem alá vette a város zöldterületeit, legyenek azok akár magán-, akár közösségi tulajdonban. A mi kulcsunk sajnos nem illett a zárba…

A Waterstones 300 üzletével Nagy-Britannia legnagyobb könyvkereskedője. A képen látható üzlet a Piccadilly Circus tőszomszédságában Európa legnagyobb könyváruháza. Az 1982-ben alapított cég 2011 óta az egyik legbefolyásosabb orosz oligarcha, a Kreml bankárának becézett Alexander Mamut tulajdona. Úgy látszik, az oroszok már túljutottak a spájzon, a könyvtárszobában vannak…

Az 1797 óta működő Hatchards Nagy-Britannia legrégebbi könyvkereskedése, és innen viszik a legújabb ponyvát Erzsikének, azaz az üzlet az udvari könyvszállító címével is büszkélkedhet. A Piccadilly Circus közelében található boltban mások mellett J. K. Rowling, David Attenborough, Margaret Thatcher, és Sebastian Faulks is tartott már felolvasást. Az utóbbi név nem mond semmit? – Akkor nem olvassátok rendszeresen a Könyvtacskót! „Madárdal” című regényéről ugyanis már írtunk.

A könyvkereskedés alapítója, John Hatchard  (1765-1849), aki könyvkiadással is foglalkozott. Ez egy ízben 100 font bírságban fájt neki. A bíróság ugyanis megállapította, hogy egy afrikai riportkötetében szereplő történet egy rabszolganő brutális megerőszakolásáról, ott és úgy, ahogy a könyvben szerepelt, nem történt meg. Az öreg foroghat a sírjában. Portréja alatt, a fő helyen szinte csak ponyva van. Egyet olvastam közülük. Ez viszont az utóbbi évek legjobb thrillere: „A lány a vonaton”.

Magyar szerző kötetére bukkantam. Bánffy Miklóst (1873-1950) gyanítom, a hazai olvasóknak is be kell mutatni. Magam is igénybe vettem legjobb barátunk segítségét… Író, díszlet- és kosztümtervező, színpadi rendező, politikus és közvetlenül Trianon után a Bethlen-kormány külügyminisztere. Majd ismét egy válságos időszakban jut politikai szerephez. 1943-44-ban Bethlen titkos megbízásából Bukarestben a Hitler-ellenes román erőkkel, majd Horthyval tárgyalt a háborúból való kilépésről. Az eredmény drámai: A mindezt megneszelő németek kifosztják, majd fel is gyújtják bonchidai kastélyát. Bánffy elsősorban nem politikus, hanem művész volt. Drámaíróként kezdte. „Naplegenda” című kötetét (1906) Ady is méltatta. Később regényíróként is szép sikereket ért el. Nemcsak az irodalomban, a színházban is otthonosan mozgott. Elismert rendező volt, és a tízes években a magyarországi állami színházak intendánsi posztját is betöltötte.

A londoni bolt kínálatában szereplő „Erdélyi Trilógia” [Megszámláltattál… (1934), És híjjával találtattál (1937), Darabokra szaggattatol (1940)] egy XIX.-XX. század fordulóján játszódó monumentális történelmi regényciklus. Első megjelenése óta számtalan kiadást élt meg, legutóbb 2012-ben jelent meg új köntösben. A polcon csak a második és a harmadik kötetet láttam. Így nem lesz könnyű eladni…

Biztos pont a világ minden nagyobb könyvesboltjában: Márai Sándor. Két kötettel képviselteti magát:

„A gyertyák csonkig égnek” - Nem meglepetés, ezt fordították le a legtöbb nyelvre. Olvastam. Nem tetszett. Olyan „nyüglődős”.

„Vendégjáték Bolzanóban” - Külföldön rendszeresen találkozom vele, pedig Magyarországon nem tartozik a legnépszerűbb kötetei közé. El kellene olvasnom. 

Márait már alaposan kiszimatolta a Könyvtacskó; háromrészes cikksorozatot írtunk róla.

Churchill nagy becsben van. Egy egész polcszekrényt szenteltek az általa és róla írt köteteknek. Életében nem volt mindig ilyen népszerű. Közvetlenül a háborús győzelem után csúnya vereséget szenvedett az alsóházi választásokon a Munkáspárttal szemben (1945, 50%-36%). Aki nem tudná, Churchill az irodalmi Nobel-díj kitüntetettje. Szó szerint a győztes írta a történelmet: monumentális, a II. világháború történetét hat (!) kötetben feldolgozó írásáért kapta meg a legrangosabb irodalmi elismerést. A kétkötetes (Még ez is 1400 oldal!) magyar változatot magam is olvastam. Érdekes volt - ki írhatna autentikusabban a döntések hátteréről, ha nem Churchill? De még ezt az erősen zanzásított változatot is túl terjengősnek találtam. Ami feltűnt: Teljes egészében a politikai, katonai kérdésekre koncentrál. A háború gazdasági, szociális összefüggései elvétve sem kerülnek terítékre. Ez - a kritikákból tudhatóan - még a hatkötetes, eredeti változatra is igaz. Az viszont biztos, hogy tisztán stilisztikai szempontból is magasan veri a Mein Kampfot, amiről már szintén értekeztünk a Könyvtacskón.

Elena Ferrante, a rejtélyes olasz irodalmi világsztár kötetei nem hiányozhatnak egyetlen könyvesbolt kínálatából sem. Az álnévvel író szerzőnő vélt vagy valós lelepleződéséről a Könyvtacskó is beszámolt.

Hans Fallada (1893-1947) szintén volt már téma a Könyvtacskón. Prózája középpontjába a szegénységben érzelmileg is elkorcsosuló kisember áll. A két világháború közötti Németországban nagyon népszerű volt. A „Mi lesz veled, emberke?” című regényét a mai napig rendszeresen újra kiadják. Ha kíváncsiak vagyunk, hogy élt a húszas években a német proletariátus, miként vívta kilátástalan küzdelmet a gazdasági felemelkedésért, Falladát kell olvasnunk. A nácik hatalomra jutása után indexre került, hogy aztán ’45-ben – egy fiát a fronton elvesztő, idős házaspár ellenálló tevékenységét leíró regényével – a bestsellerlisták élére katapultálja magát. Magyarul „Halálodra magad maradsz“ címen jelent meg (Angol változata a képen.). Izgalmas, hiteles, megrendítő.  Mégis feledésbe merült, mígnem a kézezres évek végén egy amerikai kiadó újra felfedezte. Majd a „New York Times” szokatlanul meleg szavú kritikájának köszönhetően több tucatnyi nyelvre lefordított, nemzetközi sikerkönyv lett belőle. A kérdést, miszerint volt-e érdemi ellenállás a náci Németországban, már szintén körbeszimatolta a Könyvtacskó.          

Agatha Christie minden mennyiségben. Ezen persze nem lehetünk meglepődve. A krimi koronázatlan királynőjéről és leghíresebb karakteréről, Poirotról már szintén írtunk a Könyvtacskón.

Kissé megilletődötten nézelődöm ebben a 220 éves könyves szentélyben.

Kitaláltuk, hogy ugorjrunk le Londonból fél napra a tengerpartra. Brighton! – ugrott be rögtön, mert Graham Greene Brightoni sziklája egy maradandó olvasásélményem. Aki nem ismerné: A keret egy bűnügy, a tartalmat az angol társadalom áthidalhatatlan osztálykülönbségei adják. Feszítő ellentétben állnak egymással az üdülőhely csillogó szállodái és nyomornegyedei, valamint gazdag vendégei, és a piti bűnöző Pinkie, akit az utca kegyetlenné tett, hogy aztán egy szerelem okozza a vesztét.

Tudtam, hogy az angol vasútat a félresikerült privatizáció iskolapéldája: drága, megbízhatatlan, sok a baleset. De,hogy a 80 kilométeres út oda-vissza két főnek 150 fontot kóstál, az mégis meglepett. A képen a másnapi, Oxfordba szóló jegy. Az sem volt olcsóbb. 

Útközben természetesen olvastam: Sacha Batthyany „És nekem mi közöm ehhez?” című regénye nemrég szerepelt a Könyvtacskó terítékén. Egy rejtélyes történet a II. világháború utolsó óráiból, amelyhez magyarként mindannyiunknak közünk van.

Brighton: Jobb napjait rég maga mögött hagyott, kihalt tengerparti üdülőhely, XIX. század végi, impozáns, de ma már jobbára az enyészetté lett szállodaépületekkel. A pályaudvar környékének lepukkantsága igazolta is a bennem élő Brighton-képet. Aztán a belvárosba érve tátva maradt a szám. Hangulatos, nyüzsgő, színes, részint elegáns, részint alternatív és bohém. A gyémántbolttól az elegáns divatüzleten át, a kézzel készült, színes, indiai hatású ruhadarabokat áruló boltig és az előtte ülő utcazenészig mindent láttunk. És mindezek jól megférnek  egymás mellett. Az meg, hogy a sétálóövezet jellegzetes viktoriánus stílusú épületei közé ékelődve egy, a kívülről indiai, belülről kínai stílusban kialakított palotára, a Királyi Pavilonra (Royal Pavilion, 1822) akadtunk, a szó legjobb értelmében meghökkentő volt.

Előítéleteim némiképp mégis igazolást nyertek: Az 1891-ben épült Brighton Pier a jellegzetes gagyiárusaival, szebb napokat látott óriáskerekével, egyéb rozsdásodó vidámparki attrakcióival és nem túl bizalomgerjesztő hot-dog-, sültkrumpli- és vattacukor-árusaival a letűnt dicsőség mementója. Amire nem számítottam: churros árusok. Valószínűleg már a Brightonba látogató angolok is inkább Spanyolországban töltik a hosszabb szabadságot, és az ott megismert fánkszerű, olajban kisütött és csokiba tunkolt édességről a szigetükön sem akarnak lemondani. Magam is nagy churros-rajongó volnék; a Könyvtacskón is volt már róla szó. De rögtön láttam, hogy még a legrosszabb ibériai is jobb, mint a legjobb brightoni. A borsos árról nem is beszélve. Így nem volt nehéz ellenállni.

Ha nem is ott és akkor (Egy nappal később Greenwichben), de ettünk churrost. Méghozzá a brazil változatot, amit nem beletunkolnak a csokiba, hanem megtöltik vele. Ez is szemtelenül drága volt (4 £/ szál), de friss és finom.  

Aztán jött egy még nagyobb meglepetés: Ember a vízben! És nem beleestek, hanem önként vannak ott! Se a víz, se a levegő hőmérséklete nem lehetett több 5 foknál, ráadásul nem sütött a nap se, és kifejezetten erős szél fújt. Különös fajta ez a brit…   

Nem álltam meg, hogy meg ne állítsak egyet közülük, aki még csak nem is remegett, és nem volt ellenére, hogy velem pózoljon. 

Még két érdekesség a városról, amelyek talán valahol össze is kapcsolódnak:

Itt nyerte meg az ABBA ’74-ben a Waterlooval az Euroviziós Dalfesztivált.

A várost gyakran Gay-Capital UK-ként emlegetik, utalva a jelentős meleg közösségre és az 1972 óta megrendezésre kerülő, százezrek részvételével zajló Brighton Pridera. A happening évek óta filmfesztivállal és meleg-kutyakiállítással is kiegészül. De vajon kik a melegek, a négylábúak vagy a gazdáik? 

Bodleian History Faculty Library egyike az Oxfordi Egyetem 40, összesen 11 millió kötetet számláló könyvtárának. Az épület történelmi témájú könyveknek ad otthont.

London belvárosában sétálva egy tipikus viktoriánus sorház előtt kígyózó embertömegre lettem figyelmes – merő véletlenségből ráakadtunk Sherlock Holmes házára. Pontosabban a regényhősnek szentelt múzeum épületére, amit az otthonának kiáltottak ki. Doyle történeteiben a Baker Street 221B-ben lakik a magándetektív, ám abban az időben csak 100-ig tartott az utca számozása. A harmincas években épült fel egy bank, a Abbey National székháza a Baker Street 219 és 229 közötti utcarészen. Hogy az emberi hülyeség nem Isaurával kezdődött, bizonyítja, hogy a pénzintézet egyik alkalmazottjának évtizedeken keresztül nem volt más feladata, mint a Sherlock Holmesnak címzett leveleket megválaszolni. Ez azonban nem lehetett a bank ellenére, mert amikor a 237 alatt megnyílt a „Sherlock Holmes Múzeum”, amire önkényesen kifüggesztették a 221B házszámot, 15 évig tartó perlekedés vette kezdetét. A múzeum vezetése biztos nem gondolta, hogy pénzpiaci folyamatok vetnek véget a vitának: 2005-ben a spanyol Santander csoport felvásárolta a Abbey Nationalt, bezárta a Baker Street-i irodákat, a múzeum pedig a 235 és 239 közötti épületére hivatalosan is megkapta az önkormányzattól a 221B házszámot.    

Sir Arthur Conan Doyle (1859-1930) 56 Sherlock Holmes novellája és 4 regénye irodalomtörténeti jelentőségű. Megteremtette vele a bűnügyi regények nyomozójának egyik alaptípusát, aki kizárólag megfigyelésekkel, elemzésekkel, beszélgetésekkel és ezekből levont következtetésekkel tárja fel a bűneseteket. A karakter legismertebb XX. századi megtestesítője – a Könyvtacskón már részletesen bemutatott – Hercules Poirot.  

Egyik első olvasásélményem az 1854-ben megnyitott Paddington Stationhöz kapcsolódik. Innen indul Miss Marple vonata Agatha Christie Paddington 16.50 című regényében, hogy az ablakból kinézve egy gyilkosság szemtanúja legyen az ellenkező irányból elsuhanó vonaton. A pályaudvarnak van egy másik irodalmi vonatkozása is. Paddingtonnak hívják Michael Bond 1958-es, Nagy-Britanniában rendkívül népszerű meseregényének medvebocsát. Mifelénk a végszükség esetére néhány narancslekváros szendvicset mindig magánál hordó bocs a néhány évvel ezelőtti filmváltozatból lehet ismerős.

Paddington egyébként egy fejpályaudvar 14 földfelszíni vágánnyal, amihez egy metróallomás is kapcsolódik. Utóbbi nevezetessége, hogy a világ első, 1863-ban megnyitott földalatti vasútvonalának, a Metropolitan Railwaynek része. A pályaudvar komplexumban közel 50 millió ember fordul meg évente. Mérete kívülről fel sem tűnik. A szűk lakónegyedbe ékelődött épületegyüttes – más londoni pályaudvarokkal ellentétben – nem büszkélkedhet impozáns homlokzattal.   

Lekvárbolt London belvárosában. Talán Paddington is ide jár vásárolni? Az „English Breakfast” elválaszthatatlan része a lekvár, amit a britek a kontinentális Európa lakinál jóval kevesebb cukorral készítenek. Ha nem is tudunk róla, de nálunk az édes dolgok (lekvár, méz, cukor, péksütemények) hangulatjavító hatásuk miatt kerülnek a reggelizőasztalra. A britek ugyanezt a hatást érik el a teával. Ez a legbritebbnek tartott ital egyébként jobb híján, kávé helyett került a szigetország lakóinak csészéibe, miután Ceylonban kávégomba tizedelte meg a cserjéket, és ezért a tea termesztésére kellett áttérni. 

A Globe William Shakespeare (1564-1616) és társulata, a Lordkamarás Emberei megbízásából épült 1599-ben. Kora legnépszerűbb színházak számított, de nem volt hosszú életű. Történt ugyanis, hogy egy 1613-as VIII. Henrik-előadáson leadott pisztolylövés lángra lobbantotta az épület nádtetejét, ami percek alatt a színház pusztulásához vezetett. Egy évvel később ugyan újjáépítették, de régi fényét már nem nyerte vissza. A lakosság morális állapota miatt aggódó kormány 1642-ben az összes szórakozóhellyel együtt a Globe-ot is bezáratta; 1644-ben lebontották. A színház újjáépítése egy amerikai (színházi) színész, rendező és producer, Sam Wanamaker nevéhez köthető, aki 1970-ben alapítványt hozott létre a vállalkozás finanszírozására, de a teátrum 1997-es megnyitását már nem élhette meg.

Shakespeare London graffitizőit is megihlette.

Ha nem is a Globe-ban, de láttunk színházi előadást Londonban. Agatha Christie Egérfogója (The Mousetrap) talán már van olyan híres, mint bármelyik Shakespeare-dráma. A darabot ugyanis 1952 óta minden este megszakítás nélkül játsszák a londoni West Enden (1974-ig a New Ambassadors Theatreben, az óta pedig a St. Martin’s Theatreben. A darabbal együtt egyébként költözött az egész díszlet is, de előadás emiatt se maradt el.) A produkció már 1968-ben, a 4575. előadással rekordot állított fel; ma a 25.000-en is túl vannak. Egy másik, megmosolyogtató rekordot Nancy Seabrooke állította fel: 6240 alkalmammal volt tartalékszínész, de 15 év alatt csak 72-szer állhatott a színpadon. A művésznő ezt valószínűleg nem tartja olyan viccesnek…

Egy különös szerzői jogi szabály az oka, hogy az előadás az amerikai és ausztrál turisták körében a legfontosabb londoni attrakciók közé tartozik. A darabot ugyanis ebben a két országban csak fél évvel azután lehet bemutatni, hogy Londonban lekerült a műsorról. Érdekes módon ez a szabály Kanadára nem vonatkozik. A torontói Truck Theatre élt is a lehetőséggel. A darab 1977 és 2004 között megszakítás nélkül futott, és több mint 9000 előadást élt meg. Ezzel meg is szerezte a Guinness World Records-nál – a londoni előadás után - a második helyet.

Az Egérfogó nem hiányzott a Hatchards kínálatából sem.

Érdekes a keletkezési története. Egy Agatha Christie-történetet szeretnék - mondta 1947-ben az anyakirálynő, amikor születésnapi kívánságáról kérdezték. - Felhívás keringőre! És hogy az alattvalók is osztozhassanak az örömben, a BBC a fenséges születésnapon műsorára tűzte az ajándék-hangjátékot, A három vak egeret. Ennek kibővített változata az Egérfogó, amelyet 1952-ben Nottinghamben mutattak be. A kritika fanyalgott, így az írónő átdolgozta a darabot: viccesebb, izgalmasabb lett. A cím - és itt visszakapcsolódunk Shakespearehez és a Globehoz - a Hamletre utal, amelynek harmadik felvonásában van egy színházi előadás.

Claudius
Hogy is hívják a darabot?

Hamlet
Az egérfogó. Hogy miért úgy? Képletesen. A darab egy Viennában történt gyilkosságot ábrázol; Gonzago neve a fejedelemnek; nője Baptista. Mindjárt meglátják. Gonosz egy darab, az igaz; de hát aztán? Felséged lelkiösmerete tiszta, a miénk is; minket hát nem érdekel: kinek nem inge, ne vegye magára.

Aki nem olvasta Shakespeare klasszikusát, valószínűleg egy szót sem ért az egészből. Váltsunk is egy könnyebb témára!   

Londonban él a világ egyik legnagyobb meleg közössége. Itt rendeztek elsők között Pride-ot (1972), amelyen a legutóbb több mint egy millió résztvevőt számláltak. Egyik kedvenc könyvemben, A szépség vonalában (Alan Hollinghurst: Line of beauty, 2004) is központi szerepet kap a homoszexualitás. De ahogy a könyvvel foglalkozó bejegyzésemben is írtam, nem egy melegregényről, hanem Thatcher korát kifigurázó társadalmi szatíráról van szó – a nyolcvanas évek Csengetett Mylordja.

Alan Hollinghurst: A szépség vonala - kevés szórakoztatóbb könyvet olvastam. 

Alig akartam hinni a szememnek: „A szépség vonala” a Hatchards top ajánlatai között.  

A végére jöjjön egy munka utáni életkép a Cityből! :) 

Petrus Szabolcs