A maffia legújabb irodalma

Az előző bejegyzésben megismerkedtünk a négy olasz maffiával: Cosa Nostra (Szicília), Camorra (Nápoly és környéke), ‘Ndrangeta (Calabria), Sacra Crona Unita (Bari és környéke). Meséltem a történetükről, szervezetükről, aktuális tevékenységükről, politikai és társadalmi beágyazottságukról. Aki még nem olvasta a bejegyzést, feltétlenül pótolja! Most pedig lássunk néhány újabb, a témával foglalkozó könyvet. Van köztük minden: szépirodalom, krimi, riportkötet, ismeretterjesztő könyv és fiktív dokumentarista kötet is. Utóbbi kifejezés okszimoronnak tűnhet, de mindjárt bizonyítom, hogy van ilyen.

A nyolcvanas, kilencvenes években, amikor Magyarországon is megjelentek Mario Puzo kötetei és azok filmfeldolgozásai, amikor az ország izgatottan várta a „Polip” következő epizódját, és amikor a magyar híradásokba is rendszeresen bekerültek a véres utcai leszámolások Palermoból, amelyek politikusokat és az igazságszolgáltatás prominenseit sem kímélték, nos ekkor az olasz maffia sokkal inkább a figyelem középpontjában állt, mint manapság. Pedig a szervezett bűnözés él és virul Itáliában ma is. Erről tanúskodnak a maffiáról megjelent friss regények és szakkönyvek.

A német nyelvterületen és Észak-Európában a fagylalt az olasz fagyizótól elválaszthatatlan fogalom. De a jeges finomság - bécsi megállóval - hozzánk is Észak-Olaszországból érkezett. Történt ugyanis, hogy a Dolomitok két kis völgyében (Val di Zoldo és Val di Cadore) ahol a zord éghajlat és az elzártság okán se a mezőgazdaság, se az ipar nem nyújtott megélhetést, a XIX. század derekán valakinek (Hogy pontosan kinek, azon ma is ölre mennek a leszármazottak…) nagyszerű ötlete támadt: A gleccserek jegét keverjük össze gyümölccsel, tojással, cukorral és tejszínnel. Aztán jött valaki, vélhetően Szicíliából (ezt persze a két völgy lakói vehemensen tagadják...), aki kitalálta, miként lehet a mennyei finomságot fahordó, vászonzsák és só segítségével hidegen tartani. A legmerészebbeket már semmi sem tartotta vissza; gyalogszerrel felkerekedtek a közép-európai régió akkori központjába, Bécsbe, hogy ott találjanak fizetőképes keresletet portékájukra. A császárváros utcáin hamarosan olyan népszerűek lettek a fagylaltárusok, hogy a helyi cukrászok megrettentek: Elérték a városvezetésénél, hogy tiltsa meg az utcai árusítást. Azzal számoltak, hogy üzletbérléssel elolvad az olaszok haszna. Tévedtek. Mi több, világra segítették az első fagyizókat. Innentől nem volt megállás. Sorra nyitottak az olasz fagylaltozók előbb a Monarchia, majd a német nyelvterület többi része, valamint Észak-, és Nyugat-Európa városaiban. A két völgy lakói minden márciusban kirajzottak, hogy Európa-szerte fagyit áruljanak. Majd októberben hazatértek, hogy kipihenjék magukat, és új kreációkat alkossanak.

Carmine Abate Hamburgba kivándorolt dél-olasz, calabriai író. Önéletrajzi ihletésű könyveinek fő témai: szülőföldje társadalmi, gazdasági viszonyainak külföldi olvasók elé tárása mindennapos történeteken keresztül; egy idegen országba történő beilleszkedés nehézségeinek bemutatása; a kettős identitás kérdése.

Kötetünknek középpontjában egy XIX. században lerombolt, és a tulajdonos család generációkon átívelő elszántsága ellenére soha újjá nem épülő fogadó áll. Ennek segítségével mutatja be írónk Dél-Olaszország természetileg áldott, de társadalmilag a maffia, korrupció, kilátástalanság, kivándorlás, képmutatás és szigorú tradíciók által meggyötört világát.

A kétezres évek elején, mint sokan mások, én is kiröhögtem Faludyt, gyakran köszörültem rajta a nyelvem. De miért is? Mert kilencven felett sem volt hajlandó nyugdíjasotthonba vonulni, tejbepapit enni, élve eltemetni magát? Mert nagy ívben tett mások véleményére? Mert volt ereje és bátorsága élvezni az életet?

Történelmi regény: Elmúlt korokban játszódó, rendszerint hosszabb időintervallumot felölelő, család vagy történelmi személyiség fordulatos, nem ritkán megrázó életét elénk táró kötet – szeretem az ilyen regényeket; az oroszok különösen nagyok benne, szépirodalmi igényességgel űzik a műfajt. Történelemi olvasókönyv: Iskolai történelem tankönyveket kiegészítő szöveggyűjtemény, amelynek célja fontos történelmi szereplők gondolkodását, korszakok hangulatát közelebb vinni a tanulókhoz; elrugaszkodni a száraz történelmi tényektől – hasznos, de ugyan ki olvas ilyesmit szabadidejében? Vámos Miklós saját véleménye szerint történelmi regényt írt, szerintem olvasókönyvet.

Néhány hete került kezembe a New York Times egyik, magyarul is megjelent bestsellere: John Berendt – Velence hulló angyalai. Bár a történet Európában, Velencében játszódik, stílusában mégis ízig-vérig amerikai; látom magam előtt a Lilaakác köz felső középosztálybeli, unatkozó háziasszonyait, amint nagy élvezettel olvassák Berendt sorait.

Leon Uris regényének fő erőssége hiteles történetében áll; a XIX. század második felébe, az amerikai történelem Európában kevésbé ismert, de fontos időszakába kalauzolja az olvasót. Ekkor vált az Egyesült Államok évtizedek konzekvens politikai, gazdasági és katonai munkájával előbb az amerikai kontinens, majd az egész világ megkerülhetetlen politikai és gazdasági hatalmává.

Fidel Castro ugyan a gyakorlatban már 2006-ban, hivatalosan pedig 2008-ban átadta Kuba vezetését öccsének, Raulnak, halálával mégis egy korszak ér nem csak Kuba, de a kommunizmus történetében is. Nevével a szigetország mellett, a XX. század történelmét nagyban meghatározó ideológiai irányzat is elválaszthatatlanul összeforr. Az Egyesült Államok partjaitól alig több mint 100 kilométerre hozott létre, majd tartott fent rendíthetetlenül egy kommunista országot. Ő és rendszere túlélt nem csak egy amerikai inváziót, de az Egyesült Államok tíz elnökét, - hivatalos kubai adatok szerint - 638 merényletet, egy évtizedekig tartó gazdasági-kereskedelmi blokádot, majd az egész kommunista világrend összeomlását. Akármit is gondolunk róla és rendszeréről, ez vitathatatlanul rendkívüli teljesítmény.

A Könyvtacskó már több alkalommal, több szemszögből is foglalkozott Castroval és Kubával.

Történetében, dramaturgiájában, stílusában szinte tökéletes regény, amelyből megértettem, miért számít Houellebecq az irdalom fenegyerekének. De kezdjük az elején! Adva van – csakúgy, mint a Könyvtacskón már bemutatott „Térkép és táj” esetében – egy középkorú, magának való, társadalmi érintkezéseit minimálisra szorító, mindenben hibákat látó, életét céltalanul élő, de anyagilag jól szituált férfi; foglalkozását tekintve kultuszminisztériumi köztisztviselő. Világos, hogy írónk alteregója. Egy szép napon elhatározza, hogy befizet egy thaiföldi társasutazásra; a regény meghatározó eseménye, mert, mint később kiderül, a turisztikai ipar adja a kötet kerettörténetét.

Bár Magyarországon is létezik az elektronikus könyv, szinte minden új megjelenés elérhető már ilyen formában, az új tartalomhordozó jelentősége azonban még elhanyagolható. Ez nem kis mértékben - a világviszonylatban messze legjelentősebb szereplő -, az Amazon magyar piactól való távolmaradásával függ össze. Tőlünk nyugatra az elektronikus könyveknek már egy sok milliárdos, dinamikusan növekvő piaca van. A trend hosszú távon Hegyeshalomál sem fog megállni. Ezért a magyar olvasónak is tanulságos a német bestseller szerző, Nina George a „Die Zeit”-ban, Németország vezető politikai-kulturális hetilapjában megjelent dühös hangú cikke, amelyben az új jelenség irodalmat pusztító hatásáról ír. Hogy aztán cselekvésre szólítsa fel a kiadókat s az írótársait.      

Az irodalom mellett az utazás a másik nagy szenvedélyem. Eddig is voltak bejegyzéseink, amelyeknek az utazás állt a középpontjában, igaz az apropó mindig irodalmi volt. A sikeren felbuzdulva a jövőben olyan úti élményekről is készítünk képes beszámolót, amelyeknél az irodalmi vonatkozást csak nagyítóval lehetne megtalálni.

Az idei október hosszú hétvégével zárult. Mint általában, kihasználtuk az alkalmat, és felkerekedtünk. Az úticél Elzász volt. Franciaország nem könnyű terep: drága és a helyiek nem a kedvességükről híresek. Ráadásul az ország keleti részén fekvő Elzász-Lotaringia nem tartozik a top úticélok közé. Mindennek ellenére fantasztikus négy napot töltöttünk francia földön. Az elzásziak minden klisére rácáfoltak: kedvesek és segítőkészek, az árak pedig francia összehasonlításban barátságosak voltak. Mindez rengeteg természeti látnivalóval, szebbnél-szebb városokkal és kistelepülésekkel párosult. Talán kicsit sok is volt a szépből – minden este hullaként estünk az ágyba, pedig közel sem néztünk meg mindent, amit érdemes lett volna. Nem mellesleg - igaz, ehhez már szerencse is kellett - , gyönyörű őszi idővel örvendezetetett meg minket a természet.

Az irodalomi alkotások elválaszthatatlan részévé vált egy új fejezet: a köszönetnyilvánítás. Ezek a sorok sokat elárul nem csak a művészről és művéről, de az írok és műfordítók világunkban elfoglalt helyéről is.

Ezzel megvolnánk – gondolja a fordító hetek, hónapok után, amelyeket egy másik ember, az író fejével gondolkodva töltött. De hátra van még a köszönetnyilvánítás átültetése; a hálálkodás, az elkötelezettség, a támogatás szinonimáinak kifogyhatatlan tárháza – talán a legkeményebb dió. Miért van az, hogy az európai kötetekben viszonylag ritka, az Egyesült Államokból érkező könyvekben viszont szinte elmaradhatatlan a köszönetnyilvánítás? - a tengerentúlon már régóta közkeletű felfogással függhet össze, mi szerint a könyvek nem elefántcsonttoronyban születnek, a szerzőik pedig nem magányos zseniként jönnek a világra; az irodalmi alkotás, amerikai kifejezéssel élve, a kreatív írás tanulható. Az első ilyen jellegű kurzus az Iowai Egyetem kínálatában szerepelt 1897-ben, önálló szakként pedig 1922 óta létezik az Egyesült Államokban.

A korábbi bejegyzésünkben már bemutatott Elena Ferrante bújócskája már-már lenyűgöző. Elismerésre méltó, hogy korunkban, amikor alig akadnak titkok, legtöbbünk élete nyitott könyv, hova tovább azon igyekszünk, hogy a digitális világ reflektorfényébe kerüljünk, és minél többet áruljanak el magunkról, micsoda eltökéltség kell ahhoz, hogy valaki huszonöt éven át titokzatos maradjon?! A titokzatosság Ferrante interjúkban többször kifejtett krédója: „Én nem tudom, ki az olvasóm, ő nem tudja ki az írója, könyveim által mégis egymásra találunk, és ez pont elég.” 

Nino Sarratore hazudozó, csaló. Intelligens és ügyes, aki nagyszerűen alkalmazkodik környezetéhez, arra hajlik, amerre a szél fúj, számító alak. Magától értetődik, hogy minden útjába akadó nőt ujja köré csavar. Nino Sarratore kitalált karakter, Elena Ferrante világsikerű, magyarul is megjelent Nápoly-trilógiájának főhőse. Az egyesszám első személyben mesélő Lenu sok évet áldoz életéből Ninonak, aki a patriarchális közösség és az olasz férfitársadalom legnegatívabb kliséinek megtestesítője. Legfontosabb tulajdonsága az önhittség.

Folytatjuk az irodalmi toplista sorozatunkat; minden idők legeladottabb könyvei és a szocializmus legjobban kereső írói után jöjjenek a fordítási rekorderek! A teljesség igénye nélkül fogunk szemezgetni az ötvenes listáról.

Ha a Bibliától és politikai röpiratoktól eltekintünk, akkor egy mese kerül az első helyre, amely egyidejűleg, a „Rózsa neve” után minden idők második legeladottabb olasz nyelvű kötete is: Carlo Collodi „Pinocchio” (1.). Hogy, olvastam-e? Nem tudom, az biztos, hogy gyerekkoromban láttam filmen. Nem szerettem, nyomasztott, mert brutális, mint oly sok mese.

Michel Houellebecq a rangos svájci elismerés, a Schirrmacher-díj átvétele alkalmából tartott beszédében egy nevetségesen reakciós, írói munkásságához méltatlan világképet tárt elénk – számol be Németország vezető közéleti-kulturális hetilapja, a „Die Zeit” egy szókimondó és igen csak polarizáló cikkben.

Az 1956-os forradalom nehéz téma. A Kádár-korszakban, mint miden kényes kérdés, agyon lett hallgatva, a rendszerváltás idején a csapból is folyt, mára leginkább közönnyel tekintünk rá. Egy közvéleménykutatás szerint a lakosság mindössze tíz százaléka tartja október huszonharmadikát a legfontosabb nemzeti ünnepnek, és csak négy százalék gondolja úgy, hogy Nagy Imre megtestesíti a nemzeti egységet (Ugyanennyien gondolják ezt Horthyról, viszont közel tizenöt százaléknyian Kádárról.)

Minden problémára megvan a megfelelő könyv. Legalábbis akkor, ha felkeresünk a könyvterapeutát - számol be írásában a „Die Zeit”, Németország vezető közéleti-kulturális hetilapja.

A könyvek Markus Brüggenolte a rendelőjének polcán már sok kézben jártak. A berlini terapeuta elsősorban pszichikai problémákkal küzdők pacienseinek kölcsönzi őket, ha úgy gondolja, az irodalom segítségükre lehet. Ilyen volt például egy mese gyűjtemény, amely egy táplálkozási zavarokkal küzdő hölgyeknek nyújtott segítséget - számol be Brüggenolte.

Ami elsőre egy könyvajánlónak néz ki, az egy speciális eljárás, amelynek már neve is van: könyvterápia. Brüggenolte, aki néhány szemeszteren keresztül irodalomtudományt hallgatott, több mint 100 könyvet sorol fel internetes oldalán. A könyvek olyan kategóriákba vannak osztva, mint „depresszió”, „fájdalom”, „trauma”. A lista szakkönyveket és szépirodalmi alkotásokat is tartalmaz. A stílus a terápia szempontjából közömbös.

A minap, amikor az amerikai Amazont bújtam új, de kevés sajtófigyelmet kapott könyvek után, egy figyelemfelkeltő kötetre bukkantan: Milan Tüskes – Penis and tzatziki. Hogy nem Arisztotelész és Platón filozófiájának elemzését rejti az e-book, mindjárt sejtettem. Krimiről van szó, amely azonban nem véres gyilkosságokra, hanem groteszk jelentekre, kacagtató párbeszédekre, vicces karakterekre és meglepő fordulatokra van kihegyezve. Habár klisékre épül az írás: a görögök lusták és buták, a kanadaiak rendkívül toleránsak, különösen, ha a szexuális másságról van szó, az ázsiaiak az európai ember számára a megtévesztésig hasonlítanak egymásra, és persze a férfiak farka kicsi. A szerző azonban ezekből a sztereotípiákból is viccet csinál, ezzel véve el bántó élüket. A felhőtlen kikapcsolódást nyújtó olvasmány az esős októberből a napfényes Görögországba repíti az olvasót.

Rendhagyó módon kezdjük néhány adattal: a három kötetes, 1506 oldalas regényen közel húsz évig dolgozott a szerző; Christina Viragh német nyelvű fordítása, amiért a Lipcsei Könyvvásár fordítói díjában részesült, öt év alatt készült el; a regénynek nincs főszereplője, van viszont hozzávetőleg háromtucat főbb szereplője; vélhetően ez a regény büszkélkedhet a világirodalom leghosszabban, több mint kettőszáz oldalon keresztül hömpölygő szexuális aktusával.

Nem a véletlen műve, hogy a néhány napja bemutatott Murakami-regény főhőse éppen a vasút megszállottja. Japánban ugyanis a vasút több, mint egy közlekedési eszköz a sok közül. A szigetország rendelkezik a világ legfejlettebb vasúti infrastruktúrájával. Technikai fejlettségük, innovációs képességük, precizitásuk szimbólumának tartják – joggal.

Tazaki Cukuru 36 évesen egyedülálló férfi Tokióban, munkája egyben hivatása is: vasútállomásokat tervez, mindig is arra vágyott, hogy ebben élje ki gyermekkori nördségét. Máskor meg csak menetrenddel a kezében nézi a tovahaladó és beérkező vonatokat, és ez megnyugtatja. Magánya is oldódik, amikor végre barátnőre talál, ám Szala egy különös feltételt szab kapcsolatuk folytatása érdekében: Cukurunak meg kell fejtenie élete eltemetett, ám el nem felejtett mély elakadását.

Az elmúlt időszakban világviszonylatban Timothy Snyder „Fekete föld“ című szakkönyve, blogunkon pedig a kötetről szóló bejegyzés kavart meglehetősen nagy vihart az antiszemitizmus témakörében. Mivel régóta foglalkoztat a kérdés, ezért elolvastam a téma hazai klasszikusát, Bibó István (1911-1979) 1948-ban megjelent esszéjét a magyarországi zsidókérdésről. Aki azt hiszi, hogy egy avíttas szakkönyvről van szó, téved. Már az első, a háború utáni helyzetet leíró bekezdést olvasva napjaink Magyarországán érezzük magunkat: a  politikai elit az antiszemitizmust egyértelműen elítéli, fellépést ígér ellene, de egyidejűleg hangsúlyozza, hogy a múlt bűneiért (ti. Holokauszt) a magyarságot nem terheli felelősség; az értelmi szerző és a végrehajtó is a hitleri Németország volt. Hazug a felelősség németekre hárítása, ami arra engedne következtetni, hogy az antiszemitizmus miatti aggodalom álságos – summázza véleményét Bibó, ami ugyanúgy igaz volt 1948-ban, mint 2016-ban.    

„Az állam – ez az orosz ember vallása, az uralkodóban tiszteli az istent, és engedelmeskedik. És nem akar semmiféle szabadságot. A szabadság általános tömegmészárlásba torkollik, a nép pedig a rendet kívánja.” – Az idézet származhatna a 2015-ben Nobel-díjjal kitüntetett Szvetlana Alekszijevics egyik interjúalanyától is a Könyvtacskón már bemutatott, "Elhordott múltjaink" című kötetében. Nem csak a Szovjetunió története, de az utóbbi évek oroszországi eseményei is alátámasztani látszanak e sötét sorok igazságát. Ráadásul nem is ez az egyetlen erős mondat Ribakov regényében, amelynek megjelenése 1987-ban mérföldkőként jelezte, hogy a peresztrojka elérte a kultúrát is. Ez magyarázza, miért tesz Szvetlana Alekszijevics tucatnyi beszélgetőpartnere is említést a regényről.

Az irodalmi alkotások megsemmisítésének története sokkal régebbre nyúlik vissza, mint a mai értelemben vett nyomtatott könyveké. A könyvmészárlás leglátványosabb, és így legismertebb formája, a könyvégetés végigkísérte az emberiség egész történetét. Kultúránkra büszke európai emberekként megkönnyebülten nyugtázhatjuk, hogy az első, dokumentált könyvégetés nem kontinensünkön, hanem a Kínai Császárságban zajlott le a Krisztus előtti III. században. A háttér intellektuális volt: a császár államosította a filozófiát, és minden, a hivatalos irányvonaltól eltérő gondolatokat tartalmazó művet máglyára küldött.

Egy Magyarországon játszódó meleg történet, magyar, nevét vállaló író tollából. Öröm, hogy van ilyen, így a hibák felett is könnyebben szemet hunyok. Beszéljünk is inkább a pozitívumokról! Noel és Bence szerelmének története egy igazi  meleg történet: benne van minden olyan probléma, amivel azonos nemű párok találkoznak, és számos tipikus helyzet, amelyet nap, mint nap megélnek. Bár a regény minden bizonnyal fikció, mégis érződik, hogy Katona André pontosan tudja, miről ír.

Néhány hete írtunk Végh Antal „Könyörtelenül” című dokumentumregényéről, amely az 1973 januári balassagyarmati túszdrámát dolgozza fel. A minap, egy véletlen folytán a város környékén jártám; a kínálkozó alkalmat kihasználva beugrottam Nógrád megye történelmi székhelyére, hogy fényképekkel dokumentáljam a regény, illetve a túszejtés helyszíneit. A kollégiumot keresve, ahol a túszdráma lejátszódott, meglepődve fedeztem fel, hogy ennek az észak-magyarországi kisvárosnak számos más irodalmi vonatkozása is van.

A francia író neve hallatán sokaknak bizonyára csak a „Behódolás” című, tavaly Európa-szerte nagy vihart kavart regény ugrik be. De tévedés lenne azt hinni, hogy ez Houellebecq (ejtsd: Volbekk) egyetlen, vagy egyedüliként botrányt okozó regénye. Írónk és az eddig megjelent hat regénye már a kilencvenes évek óta a nemzetközi érdeklődés középpontjában állnak.