Előző bejegyzésünkben bemutattuk, mit gondolt az emigráns kubai író, Rainaldo Arenas saját hazájáról. Most pedig jöjjön a beígért képes beszámoló arról, milyen benyomások értek engem a szigetországban, amikor néhány évvel ezelőtt ott jártam.

Reinaldo Arenas világhírű kubai költő, író, ellenzéki, aki 1990-ben, emigrációban vetett véget életének. „Mielőtt leszáll az éj” című, röviddel halála előtt íródott önéletrajzi kötete Hollywoodot is megihlette: 2000-ben az Oscar-, és Golden Globe-díjas Javier Bardem főszereplésével film készült a könyvből, melyet minden nagyobb filmdíjra jelöltek, és végül a velencei filmfesztiválon több díjjal is kitüntettek. A megrázó önéletírás, amely 2015-ben magyarul is megjelent, új perspektívában mutatja be a kubai forradalmat és az ottani „létező szocializmus” mindennapjait. Mindez nagy hatással volt rám, mi több, a Che Guevara-, és Castro-mítosz, a gyönyörű kolonialista óvárosok és a mesés strandok hatására korábban bennem kialakult Kuba-kép újraértékelésére késztetett. Nincs sok értelme, hogy zanzásítva elmeséljem Arenas életét, azt nálam sokkal jobban megteszi írónk a regény lapjain. Inkább megosztanám a Könyvtacskó olvasóival, miért és mennyiben értékeltem át magamban mindazt, amit eddig a karibi szigetországról gondoltam.

Egy korábbi írásomban már említettem, nem szeretem a politikai sci-fiket. Ennek ellenére elolvastam Kondor Vilmos legújabb kötetét; megelőlegezett bizalom ez az író személyének.

Steiner Kristóf a blogon már bemutatott, és Facebook-bejegyzéseinkben is agyondicsért gasztroalbumában többször szerepel a tel-avivi Carmel piac, amely a könyvhöz kapcsolódó internetes oldalon, egy kisfilmben is központi szerepet kap. Az elmúlt héten volt szerencsém a piacon nézelődni, vásárolni; nagy élmény volt!

A ritka esetek egyike, amikor kizárólag címe alapján választottam egy könyvet. A német változat ugyanis a „Holokauszt - Amiért ismét megtörténhet” – alcímmel jelent meg. A szenzációhajhászás ellen jobbára immunis vagyok, de mert érdekel a téma, most bedőltem. Ebből már látszik, hogy – részben – csalódtam. Ennek oka korántsem a kötet színvonaltalanságában, érdektelenségében, sokkal inkább abban áll, hogy az alcímben feltett kérdésre a közel ötszáz oldalas kötet utolsó, körülbelül egy tucat lapján volt csak szó, a megelőző négyszáznyolcvan oldalt a soá történetének leírása emésztette fel.

Bő egy-másfél évtizede, mióta szélesebb körben ismertté és hozzáférhetővé vált a blogolás, sorra érkeznek a népszerűvé lett szerzők blogkönyvei hazánkban is. Nem mintha volna értelme a személyes, szak-, gasztro-, vicc-, vagy fotóblogok és így a „blogkönyvek” egy kalap alá vonásának, egyetlen fő közös ismérvüket kivéve: a szerzők mind self-made (wo)man-ek, akik a főáramon kívülről, nagy kiadók és médiavállalatok segítsége nélkül váltak tényezővé. Gerle Éva 39 éves budapesti családanya és egykori tanár, szenvedélyes feminista aktivista, társadalomkritikus és fitnesz motivátor, aki a 2012-ben indult Csakazolvassa blog szerzőjeként komoly rajongótábort gyűjtött maga köré (akikkel egyébként szoros kapcsolatot is ápol), olyan blogkönyvet tett le az asztalra, amit tíz év múlva is szívesen olvasunk majd.

Nem egynyári novelty-ről van tehát szó (tegye fel a kezét, aki 2016-ban a Szlengblog könyvet, vagy a Droidzónát olvassa…), hanem szépirodalmi értékkel bíró kötetről, ahol a személyes élmények bemutatása, a szerző önreflexiói távolról sem öncélúak, hanem mai társadalmi jelenségekre reflektálnak, tűpontos – épp ezért nem ritkán fájdalmas – kritikát megfogalmazva a mindennapok kis és nagy hazugságaival, képmutatásaival, modorosságaival szemben.

A következőkben két dokumentumregényről lesz szó. Ám mindenekelőtt  tisztázzuk, mit is takar a kifejezés! Az élet annyi izgalmas, tanulságos eseményt szül, hogy a fikció nem szükségszerű eleme a regényírásnak. Az író feladata, hogy a megtörtént eseményeket szépirodalmi formába öntse és az olvasók elé tárja. Capote ebben a szellemben íródott kötete, a „Hidegvérrel”, irodalomtörténeti jelentőségű, sokan stílusteremtőnek tartják; Végh írása pedig talán a legjobb, a dokumentumregény műfajában született hazai írás, bátran említhetjük az amerikai író művével egy sorban.

Divat a retró, a szabadságjogokat nem sokra tartó, de lét- és közbiztonságot garantáló Kádár-korszak iránti nosztalgia. A Könyvtacskó enged a nyomásnak; retró sorozatot indítunk! Már az első írásunkkal belecsapunk a lecsóba, cikkünk ugyanis nem csak retró, de bulvár is; jó magyar szokás szerint, mások pénztárcájában fogunk turkálni: Mennyit kerestek a legnépszerűbb magyar írók a hetvenes években?

Karácsony már rég elmúlt, de mert Jézuska bőkezű volt, és az áhított könyveket mind a fa alatt találtam, májusig tartott, amíg minden átrágtam magam. Három, a maga nemében kiváló könyvről (Demény - kóbor kalandjaim, Horthy Miklósné - Napló 1944-45; Kristóf konyhája) írtam már külön, most pedig lássuk a többieket!

A Vilniusban született, de élete nagy részét Franciaországban leélt és magát franciának valló Romain Gary (1914-1980) újrafelfedezett kötete, a "Lady L." a többszintű regény klasszikus esete. Egyrészt fordulatos, sok humorral fűszerezett kalandregény, piti és nagyban utazó szélhámosakkal, ügyesebb és kétbalkezes tolvajokkal, stricikkel, prostituáltakkal, rablótámadásokkal, üldözésekkel, lövöldözésekkel, ahogy azt kell. Ha azonban csak egy kicsit is tudunk a sorok között olvasni, felfedezzük a regény másik szintjét is, egy maró gúnyú társadalmi szatírát, melynek legfőbb teljesítménye, hogy két olyan csoportot vesz egyszerre górcső alá, amelyek társadalmilag alig állhatnának egymástól távolabb: az angol arisztokráciát és az anarchista-kommunista világforradalmárokat. 

A hallatlan népszerűségnek örvendő skandináv krimik feszítő ellentétre épülnek: az északi államokkal összeforrt fogalmak, mint szociális-, és közbiztonság, csekély társadalmi különbségek, jólét és nyugalom konfrontálódnak erőszakkal, brutális gyilkosságokkal és korrupt bűnüldöző szervekkel. A valóság (Részben talán klisékről van szó?), és az írói fantázia ilyen mértékű kettőssége az én ízlésemnek már túlzó, de olvasók millióinak tetszését nyerte el szerte a világon. A skandináv krimi több mint gyűjtőfogalom: az elmúlt évtizedekben jól körülírható stílusirányzattá vált, amelyet az izgalmas, fordulatos történetek, a brutális erőszak, a szélsőséges, alaposan kimunkált karakterek, az erős, főleg a hagyományos baloldal elveit tükröző társadalomkritika és a magas stiláris nívó jellemeznek.

Mai értékítélettel két géniusz életét tárja elénk Péterfy Gergely a XVIII. századból, akik azonban kortársaik szemében barbárok voltak. Kazinczy Ferencnek a „nagy magyarok” tipikus sorsa jutott osztályrészül. Ma, mint jelentős irodalmárunkra, anyanyelvünk megújítójára, nemzeti függetlenségünk elszánt harcosára tekintünk rá, akinek biztos helye van nemzetünk nagyjainak panoptikumában. Életében jobb esetben megmosolyogták, rosszabb esetben megvetették honfitársaink: Bolond ez, hogy értelmetlen szavakat hadovál? Goethét, Schillert olvassanak a németek, egy magyar nemes jobban tenné, ha jobbágyai megzabolázásával töltené az idejét! A világirodalmat magyarra fordítani? – Ugyan, kinek?!Aki olyan nem e világi gondolatok jegyében, mint a szabadság, emberi méltóság lázadozik, ahelyett, hogy örülne kiváltságos társadalmi helyzetének, meg is érdemli a tömlöcöt!

A Geopen, John Grisham regényeinek magyarországi kiadója, régi adóságát törlesztette, amikor „Végzetes hagyaték” címen, az idén idehaza is piacra dobta az igazságügyi thriller nagymesterének Amerikában már 2002-ben megjelent regényét. Rejtély, miért kellett ennyit várni, a Grisham-fordítások általában néhány hónappal az amerikai megjelenés után el szokták érni a magyar olvasókat. Jómagam néhány évvel ezelőtt, németül olvastam a kötetet, de máig pontos emlékeim vannak róla; ez már mutatja, nem lehetett rossz. Hozzá kell azonban tennem, hogy egyik kedvenc szerzőmről van szó, így írásai az átlagosnál jobban az emlékezetemben vésődnek.

1944. október 15-16-án, a sikertelen kiugrási kísérlet után, a Gestapo elrabolta Horthy Miklós fiát, és ezzel Horthy Miklóst Szálasi kinevezésére és egyidejűleg lemondásra kényszerítették, majd feleségével, menyével, unokájával és néhány közeli munkatársával a bajorországi Weilheim közelében található Hirschberg kastélyba internálták. Itt kezdett Horthyné életében először naplóírásba.

Föld! Föld!, 1972

Ahogy már a cikksorozat Márai Sándor életét röviden bemutató, első részében írtam, a „Föld! Föld!” című regényt az irodalomtörténet az „Egy polgár vallomásai” folytatásának tekinteti. Ez azzal a megszorítással igaz, hogy a kötet az 1944 (Magyarország német megszállása) és az 1948 (Márai emigrációja) közötti időszakot öleli fel, tehát nem folytonos az „Egy polgár vallomásai”-val, amely 1934-ben fejeződik be. Megrázó kötet, ha választanom kellene, ezt mondanám kedvenc Márai regényemnek. Egy polgár, egy demokrata eszmefuttatásainak gyűjteménye, aki keményen véleményét mond a jobb- és baloldali tekintélyuralmi rendszerekről, a Horthy-Magyarország bűneiről, a hitleri Németország halálos öleléséről, a Holokausztba torkolló antiszemitizmus borzalmairól, a szovjet megszállás elkerülhetetlenségéről. Ez utóbbi kapcsán, ahogy azt az „Európa elrablása” című kötettel összefüggésben is meg fogom tenni, párhuzamot vonnék Fenyő Miksával. (Róla már írtunk itt.) Mindketten - világnézetük, politikai bealítottságuk, társadalmi státuszok okán - elkötelezett antibolsevisták voltak. Mégis reálisan látták, hogy nincs az a náci csodafegyver, amely a szovjeteket megállíthatná, és minthogy Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak, jogosan fog a háború utáni Európában a legyőzöttek között helyet foglalni. Mégis bíztak abban, hogy a győztesek nagyvonalúsága, ha a szovjet érdekszférában ugyan bizonyos határok közötti, de mégis demokratikus kibontakozást fog lehetővé tenni. Az élet nem teljesítette be reményeiket.

Márai Sándor életének áttekintése után az író minden bizonnyal legismertebb könyve, egy két részből álló önéletrajzi írás, habár írónk biográfiájának ismeretében szerencsésebb életrajzi mozaikok egyvelegéről beszélni. Nem egy esetben hiányoznak fontos történések, események, valamint bizonyos döntések motivációi balladai homályba vesznek. De mi és miért maradt ki a kötetből?

Márai Sándor (1900-1989) a nemzetközileg legismertebb és legnépszerűbb XX. századi magyar író. Írásait több tucatnyi nyelvre lefordították, milliós példányszámban eladták; a hazai és külföldi kritikusok, irodalomtörténészek nem győzték magasztalni. Tapasztalatból tudom, hogy nincs olyan magára valamit adó könyvesbolt, vagy könyvtár se Német-, se Olaszországban, ahol ne lenne Márai-kötet a polcokon. Néhány önmagáért beszélő szám: műveit a rendszerváltás óta 215 alkalommal fordították le és jelentették meg külföldön; csak a német nyelvterületen 23 kötete került piacra, amelyekből több mint egymillió darabot értékesítettek; „A gyertyák csonkig égnek” csak Itáliában több mint 100.000 példányban kelt el; nem mellesleg a Márairól szóló Wikipédia szócikk 36 nyelven érhető el. Hasonló nemzetközi ismertséggel csak az egyetlen Nobel-díjas magyar író, Kertész Imre büszkélkedhet. 

Bloggertársunk, (t)uri muri Dragomán György „A fehér király” című regényéről szóló cikkével debütált a Könyvtacskón. Kiváló írása az én érdeklődésemet is felkeltette, hogy azonban az olvasóink is profitáljanak, nem „A fehér királyt”, hanem annak kvázi folytatását, a „Máglyát” olvastam el.

in memoriam Matula Magazin

Szokatlan a sorrend. Jó egy éve, Demény első kötetében megismerhettük filozófiájának, a Deményizmusnak az alapvetéseit. Életének első szakaszára, amelyben filozófiája gyökerezik, az új könyvében tekint vissza a négylábú diktátor. 

Teljesült a karácsonyi kívánságom, a fa alatt volt „Kristóf konyhája”. De minek az internet korában egy szakácskönyv? - ismét elidőzöm a kérdésnél, mert gyanítom, olyanokban is felmerült már, akik egyébként áldoznak az irodalomra. Hisz van a neten ingyen recept dögivel. A klasszikus, a babgulyástól a madártejig néhány száz étel elkészítési módját felsorakoztató szakácskönyvek kora tényleg lejárt. Sőt, tovább megyek. A nehezebb papírra nyomott, képekkel illusztrált szakácskönyvek is feleslegesek. Erre is ott van a mindemegette.hu és társai. Kristóf viszont megmutatja, minek van ma is létjogosultsága: egy jó tollú író személyes hangvételű gasztroalbumának!

“Kádár-Magyarországon az volt a jó, ha nem történt semmi. Minden ugyanazzal a kiszámíthatósággal haladt tovább, ahogyan a másodpercek múlását jelző pálcikaszámok a kvarcórám kijelzőjén.”

1985 nyarán a budapesti, ellenzéki értelmiség szűk köre talán már érezte, hogy inog a rendszer, de történetünk helyszínén, Szolnokon még öröknek tűnt a szocializmus. Egy kora nyári napon mégis történt valami: fiatal lány vetette a mélybe magát egy magasház tetejéről, majd a tragédiát újabb rejtélyes halálesetek követték. Minderről persze nem számol be a sajtó, hisz „Kádár-Magyarországon úgy tartották, hogy amiről nem beszélünk, az nem is létezik.” Egy hetvenezres városban azonban ennyi különös halálesetet nem lehetett titokban tartani, a hatóság hallgatása pedig csak olaj volt a tűzre, a legelképesztőbb magyarázatok kapnak szárnyra politikai merénylettől egészen a sátánizmusig.

John Grisham világsztár író, az igazságügyi thriller koronázatlan királya, nevét tucatnyi megfilmesített regénye révén még azok is ismerik, akik sosem vesznek könyvet a kezükbe. Mellesleg sokat veszítenek, a többségében jónak tartott filmváltozatok messze elmaradnak regényei színvonalától. Mindemellett kedvenc írómról van szó, legalábbis a könnyebb műfajképviselői közül.  Ám nem tagadom, új regénye, európai szemmel némi csalódást okoz. 

Ezt olvasd el, milyen gáz – adta a feleségem kezembe D. Tóth Kriszta második regényét, én azonban beleolvastam és nem is tudtam letenni. Hogy miért? Nem csak a nyitó szexjelenet szippantott be (amit a párom olyan gáznak talált), szerintem ilyennek kell lennie egy színvonalas lektűrnek 2016-ban (vagyis 14-ben jelent meg, de ez most mindegy). Nem ígér sokat a könyv, de amit igen, azt nagyon korrektül hozza. Lássuk, mit tud a címét a Budapest Bártól kölcsönző regény!

Annak ellenére, hogy Mo Jen személyében 2012 óta irodalmi Nobel-díjas kínai író is van, Európában még mindig alig ismert ennek a hatalmas országnak az irodalma. (Ebben a fordítási nehézségek is szerepet játszhatnak; magyarra rendszerint angolból ültetik át a kínai alkotásokat.) Jü Hua „Testvérek” című regénye az egyetlen kínai kötet, mely az elmúlt években Magyarországon is eljutott a szélesebb olvasóközönséghez. Ezt és írónk első nemzetközi sikert aratott regényét, az „Élni!” című kisregényt szeretném e következőkben bemutatni.

A könyv jobb volt – mondja a moziból kijövő molylepke társának az óvodás vicc szerint, amely jól tükrözi a valóságot: gyakran fordul elő, hogy a regény után a filmfeldolgozás csalódást kelt és ugyanez vonatkozik a színházi adaptációkra is (ahogy erre legutóbb Grecsó Krisztián „Mellettem elférsz” című könyve kapcsán kitértünk). Gárdos Péter „Hajnali láz”-a esetében azonban nem érvényes ez a szabály, ha választani kell a könyv és a film között, egyértelműen az utóbbit ajánlanám. Lássuk, miért!

Jó, hogy egy magyar író saját neve alatt, blogján és a Facebookon a könyvéhez arcát is adva, meleg témájú regényt ír.

Jó, hogy a szereplők magyarok, a történet többségében budapesti, mindenki által ismert helyszíneken, tehát közöttünk játszódik. Hadd idézzem ide is Nádasdy Ádám találó gondolatatit: a melegek emancipációja felé vezető első, talán legnehezebb lépés a társadalom tudtára adni, hogy a melegek nem csak a művészvilágban, hanem a mindennapokban is léteznek, közöttünk élnek, így, vagy úgy, de biztos, hogy mindenki ismer személyesen is a saját neméhez vonzódó férfit, vagy nőt. 

Ez idő tájt sok cikket olvashatunk a január elsején életbe lépő változásokról. Talán meglepő, de 2016 első napja könyves témában is fontos újdonságot hozott; e naptól kezdve ugyanis szabadon publikálható Adolf Hitler hírhedt kötete, a „Mein Kampf” („Harcom”). 

Szilvási Lajos regényeinek terjedelmes sora minden nagymamalakás elengedhetetlen tartozéka. Közülük is talán az „Egymás szemében” a legismertebb, amely egy szerelmi történet a ’70-es évek Budapestjén. Szerzőnk ahhoz a közkedvelt megoldáshoz nyúlt, hogy a két szereplő naplóját felváltva beszéltetve mutatja be az eseményeket, a diszfunkcionális családban (megtört apa, alkoholista anya) felnövő Attila és az árván maradt Tamara (őt a bátyja neveli) egymásra találását. Mindketten érettségi előtt állnak, Attila sportol és nagyon sikeres a lányok körében, teljes természetességgel fogadja a nála idősebb szomszéd bombázó csábítását, az osztálytársak által könnyűvérűnek titulált Tamarától azonban mindenki óva inti, ám ez nem akadályozza meg abban, hogy szorosabbra szője kapcsolatát a Hair-ért és Robert Merle-ért rajongó csajjal.

Már említettem, hogy, amikor az elmúlt tíz év legnagyobb németiországi könyvsikereiről szóló Spiegel-sikerlistáról írtam, felmerült bennem, hogy jó lenne a magyar helyzetet is megnézni. Sajnos a magyar könyvértékesítőktől legfeljebb havi bestseller-listák állnak rendelkezésre, így ezek összehasonlításából tudtam csak egy pillanatképet alkotni.  Ám miközben keresgéltem, két érdekes összeállításra bukkantam: minden idők legeladottabb és legtöbb nyelvre lefordított könyveinek listájára. Az előbbiből szemezgetek a következőkben.