Az adventi időszak standard témája a nyomatott és az elektronikus sajtóban is a könyvajánló. Ez nem véletlen, a könyv az egyik legkedveltebb karácsonyi ajándék. Nem feltétlenül kell sok fantázia a választáshoz, le lehet emelni egy kötetet az aktuális bestsellerek polcáról is; mindenkinek adható, aki nem olvas, kap legfeljebb egy szép albumot, sok képpel; könnyű visszacserélni. De a könyv nem csak praktikus ajándék, ha körültekintően, a megajándékozott személyiségét, érdeklődését figyelembe véve választunk, lehet a legszemélyesebb meglepetések egyike is.

A Könyvtacskó azonban nem akarja olvasóit a sokadik, sablonos, könyvkereskedők sikerlistája alapján összeállított ajánlóval untatni; a blog műfajának személyes jellegére is tekintettel, inkább azokról a könyvekről írok, amelyeket én szeretnék ajándékba, amelyeket - gyerekkorom hagyományaihoz visszanyúlva - a Jézuskától kérnék karácsonyra.

„Fiam, jegyezd meg: itt minden politika.” – A szállóige Bacsó Péter Tanújából lehetne Antonio Tabucchi regényének vezérfonala is. Történetünk Portugáliában játszódik a múlt század ’30-as éveiben, a fasisztoid Salazar-diktatúra megszilárdulásának időszakában. A hatvanas évei elején járó Pereira egy napilap kulturális rovatának szerkesztője, aki szentül hiszi, hogy a politika semmilyen befolyást sem gyakorol életére, az őt körülvevő társadalmi valóságot kizárhatja a mindennapjaiból. Azonban lassanként, több irányból is érkező impulzusok hatására rá kell ébrednie, hogy téved, hiszen a társadalom teljes kontrollja a diktatúra lényegi eleme. Ennek a minden korban érvényes emberi fejlődésnek a regényét írta meg az olasz nemzetiségű, de évtizedekig Portugáliában élt író, Antonio Tabucchi.

„A kis Bizsu” immár a második kötet, amelyet a Nobel-díjas francia írótollából olvastam és a Könyvtacskó olvasóinak bemutattam. A „Dora Bruder”-rel kapcsolatban még vegyes érzelmeim voltak, furcsának tartottam a stílusát, nem sikerült megtalálnom az írás mélyebb mondanivalóját, de mindezek ellenére érdekes könyvnek találtam. Bár „A kis Bizsu”-t is nagyon precíz, dokumentarista stílus jellemzi, az időpontok órára, percre, a helyszínek utca, házszám szerint vannak megadva, a történet mégis mindvégig homályos, hogy ne mondjam, zavaros marad.

In medias res: Letehetetlen könyv, egy nap alatt kiolvastam! A kötet három kisregényt ölel fel, három, ünnepelt olasz krimiszerző, Andrea Camilleri, Giancarlo de Cataldo és Carlo Lucarelli tollából. (Előbbiektől már bemutattunk két regényt a Könyvtacskón.) A trilógia középpontjában az olasz igazságszolgáltatás és társadalom állnak, melyről helytől és kortól függetlenül szomorú, de realisztikus képet festenek az írók, habár mind a három írásban felsejlik a reménysugár.

Írónk nyomozó volt a berlini rendőrség súlyos bűncselekmények felderítésével foglalkozó osztályán; a szolgálatban töltött évtizedek alatt tevékenységi köre nem, de az őt körülvevő rendszer megváltozott: 1990-ig az NDK „népi rendőrségének”, majd a két Németország újjáegyesülése után a szövetségi rendőrség szolgálatában állt. A kötetben három bűncselekmény történetével ismerkedhet meg az olvasó a ’80-as évekből, melyek a kommunista ország alvilágáról és a bűnüldöző szervek működéséről hivatottak objektív képet adni.

Grecsó Krisztián gondolkodásmódja, értékrendje az ÉS-ben megjelent cikkei és más nyilatkozatai alapján sokban megegyezik az enyémmel. Ergo csak jó könyveket írhat, gondoltam, mielőtt először olvastam volna tőle. Bár egy percig se állítanám, hogy a „Megyek utánad” vagy a „Pletykaanyu” ne lennének jó kötetek, igazán mégsem tetszettek, nem sikerült az író hullámhosszára kerülnöm. Pedig nagyon akartam szeretni mind a kétkönyvet. A „Megyek utánad” esetében nem értettem, hogyan tudott a főhős tizenegynéhány év alatt közel fél tucat nő iránt mély szerelmet érezni; a „Pletykaanyu” több novellájánál sem sikerül megfejtenema mondanivalót, helyenként még a cselekményszálait is csak nehezen tudtam kibogozni. Mindezek ellenére rendületlenül olvastam tovább Grecsót, és kitartásom meghozta a gyümölcsét!

A tehetséges, fiatal olasz író, Paolo Roversi két kötetét szeretném a Könyvtacskó olvasói figyelmébe ajánlani. Szigorúan véve két krimiről van szó, ám egyazon műfajba tartorzó kötetek aligha lehetnének különbözőbbek. Ami közös bennük, hogy mindkettő eltér a krimi hagyományos műfaji elemeitől, különlegesek a maguk nemében.

A Facebookon posztolt képekből már kiderülhetett, hogy twentydigitcombinationnel, bloggertársammal Belgiumban jártunk, minek kapcsán már született is bejegyzés egy Georges Simenon regényéről. A minap beugrott, hogy Belgiumhoz más könyves téma is kapcsolódik: A világirodalom talán legsikeresebb írónőjének sok regényében főszerepet játszó hőse belga! Talán már kitaláltátok, Agatha Christie Hercule Poirot-járól van szó.

A legendás angol írónő

Gáll István a ’60-as években játszódó, a szocialista társadalom, azon belül is a munkásosztály ellentmondásait boncolgató regénye mind történetében, mind a megjelenített miliő tekintetében nyomasztó írás. Magam részéről érdekesnek találtam, de be kell, hogy lássam, a mai olvasó, különösen a fiatalabb generáció számára nincs már sok mondanivalója, legfeljebb egy letűnt kor jobb megértéséhez segíthet hozzá.

Nagy érdeklődésre tartott számot az elmúlt tíz év legeladottabb németországi könyveit bemutató összeállításunk. A cikket folytatni akartam, de hasonló listára magyar viszonylatban nem bukkantam, egy havi sikerlistát pedig nem tartottam külön bejegyzésre érdemesnek. De mert ezeket az összeállításokat azért szívesen nézegetem, egy érdekességre bukkantam: A magyar könyvpiac két – ugyan eltérő módon, de – meghatározó szereplőjének szeptemberi eladási toplista között semmilyen átfedés sincs!

1918 őszén járunk, már csak néhány nap van hátra az első világháborúnak nevezett ipari méretű vérontásból, az egyszerű baka inkább a lövészárkokba húzódva bekkelné ki ezt az időt, ám a becsvágyó francia Pradelle főhadnagy ezt másként gondolja, hiszen mi más is lenne nemesebb cél az életben, mint elhódítani a „káposztazabálóktól” a 113-as magaslatot? Albert, az esetlen és naiv, ámde jószívű könyvelő kis híján otthagyja a fogát az ütközetben, hogy nem így történik, az Édouard–nak, egy dúsgazdag család piperkőc és művészi hajlamú fiának köszönhető, aki azonban ezért a hőstettért nagy árat fizet: súlyos sérülése után soha többé nem lesz a régi, ahogy erre a regény ötletesen és hátborzongatóan kivitelezett borítója is utal.* Nem is akar hazatérni ilyen ábrázattal a különcségei és mássága miatt vele amúgy is ridegen bánó, tekintélyelvű apjához, inkább egy elesett katona személyazonosságát felvéve kezd új életet (már ha ezt annak lehet nevezni) egy szükséglakásban, a hálás Albert gondoskodására szorulva, aki ellátja őt élelemmel és morfinnal.

Az utóbbi időben Oroszország, a putyini politika, a világ legnagyobb (és egyre növekvő) országának Európához és Magyarországhoz fűződő viszonya fontos téma a közbeszédben. Aligha van esélyünk az aktuális folyamatokat megérteni, ha nem vagyunk tisztában azzal, mi zajlott le a Szovjetunióban, majd annak szétesése után az utódállamokban az elmúlt 30 évben. Az egykori birodalomban a ’90-es évek elején nem csak egy olyan politikai és gazdasági rendszerváltás ment végbe, mint Magyarországon. Egyrészt az átalakulás mélysége és kihatása nem mérhető a hazaihoz, hisz nálunk már a ’60-as évek végétől szerepet kapott a magánkezdeményezés a gazdasági életben, a ’80-as évek közepétől a gazdasági társaságok számos formája működött; a szocializmus utolsó évtizedében már viszonylag szabad volt a közbeszéd, az 1985-ös választásokon kötelező volt a többes jelölés. Ezzel szemben Oroszországban a rendszerváltás pillanatáig gazdaságot teljes egészében az állam irányította, amit egyik napról a másikra váltott fel az alig szabályozott gazdasági liberalizmus; a peresztrojka előtt a politikai szabadságjogok az élet egyetlen területén sem érvényesültek. Másrészt, ha a Szovjetunió gazdaságilag mindig is elmaradt a nyugattól, de politikailag egy világrend ura, a bipoláris világ egyik oszlopa, rettegett katonai szuperhatalom volt, melyből hirtelen egy lesajnált, nemzetközi támogatásra szoruló fejlődő országgá változott. Hogy hatnak ki ilyen változások a társadalomra és azon belül az egyes emberre? Át lehet-e ezt frusztráció nélkül élni? A gazdasági és politikai folyamatokról már számos kiváló szakkönyv szültetett. Írónőnknek mégis sikerült újat mondania, sőt, bátran állítom, hogy a „Secondhand-idők” a szovjet és az legújabb idők orosz társadalomrajzának alapműve.   

Terézia Mora Sopronban születet, gyerekként a magyar mellett a németet is anyanyelveként tanulta, majd 1990-ben egyetemi tanulmányai kedvéért Berlinbe költözött, ahol a mai napig él. Németül ír, talán ennek tudható be, hogy neve és munkássága választott hazájában ismertebb és elismertebb, mint Magyarországon; 2013-ben az egyik legrangosabb német irodalmi elismerésben, a Német Könyvdíjban részesült.

Jan Guillou világhírű, de Magyarországon még kevésbé ismertsvéd író-újságíró, számos nemzetközi bestseller szerzője. Hazájában a közélet aktív szereplője, rendszeresen folyok bele politikai, társadalmi diskurzusokba, igazi „megmondóembernek“ számít, megnyilatkozásai gyakran kavarnak botrányt. Bár a legtöbb svéd író krimik révén lett világhírű, és Jan Goillou maga is alkot ebben a műfajban, de a „Hazatérők“ egy történelmi regénytrilógiának a XX. század első felében játszódó, önmagában is olvasható harmadik kötete.

Umberto Eco regénye a legtöbb példányban elkelt irodalmi alkotások közé tartozik (a Wikipedia ötvenmillióról ír), és egyben minden idők legsikeresebb olasz nyelvű kötete. Azt, hogy „A rózsa neve” világsiker, persze tudtam, az ötven millió példány azonban meglepett. Miután átrágtam magam a regényen, még hihetetlenebbnek tartom a számot; kíváncsi lennék, hogy az ötven millióból hány kötetét olvastak valóban végig...  

Írásom alcímével nem szeretnék senkit sem elriasztani a világhírű izraeli író nemrég magyarul is megjelent kötetétől, mert kiváló írásról van szó. De tudnia kell a leendő olvasónak, mire vállalkozik. Én nem tudtam. Hogy nagy terjedelmű írásról van szó (közel 800 oldal) az persze szembeötlő, de a könyvismertetők alapján tartalmilag másra, egy érdekes, Izrael történetével összefonódó családregényre, azaz  gyorsan olvasható kötetre számítottam. Grossmann írásának vannak ugyan családregényre jellemző vonásai, elsősorban mégis párkapcsolati, lélektani dráma, és mint az ilyenek általában, ez is lassan olvasható, nehezen befogadható.

Manapság nagyon népszerűek a különböző sötét jövőképet bemutatódisztópiák úgy az irodalomban, mint a tágabb populáris kultúrában, ezek egy részében a posztapokaliptikus állapotokat ökológiai katasztrófák idézték elő. Kevesebb olyan regényt tudunk azonban felidézni, ahol az emberi civilizáció, illetve annak egy része megtanult úgy működni, hogy azzal ne zsákmányolja ki és pusztítsa el a természetet, egyúttal újratermelje a létének alapját biztosító erőforrásokat. Nos, Ernest Callenbach 1975-ös regénye, a zöld mozgalom és ellenkultúra egyik alapműve, az „Ecotópia” bemutatja, hogy nézett volna ki egy ilyen állam 1999-ban. A regényben vázolt alternatív történelmi szcenárió szerint Ecotópia egy, ekkor már évtizedek óta független szakadár állam, amely az USA egyes nyugati parti államaiból jött létre. Az ökologikus elvek szerint működő ország a világ többi részével élénk kapcsolatokat ápol, ám az Egyesült Államokkal szemben hidegháborús a viszony. Ide látogat az elszakadás óta első újságíróként a regény főszereplője, William Weston azzal a céllal, hogy bemutassa az ökotóp állam lakóinak mindennapi életét, akiket az amerikai propaganda – annak rendje és módja szerint – vadembereknek állít be. Mondanom sem kell, nem telik el sok idő, hogy Weston meggyőződjön, ez mennyire nincs így.

A rövidke regény a főhős naplórészleteiből és újságcikkeiből áll, előbbiek napi benyomásait rögzítik, utóbbiakban az ökotóp élet legkülönbözőbb területeit (gazdaság, energiatermelés, közlekedés, sport, szórakozás, oktatás) mutatja be az anyaország olvasói számára. Mindebből látható, hogy a szerény történet tényleg csak keretet ad ahhoz, hogy Callenbach bemutassa az általa ideálisnak tekintett gazdaság és társadalom működését. A szerző sikeresen elkerüli azt a csapdát, hogy a regény túlságosan szájbarágóssá, okító-nevelő célzatúvá váljon, az mindvégig érdekes, gördülékeny marad.

Aczél Endre ma már ritkábban tűnik fel a médiában, ennek ellenére biztosan nem kell bemutatni senkinek a ’70-es évektől egészen a 2000-es évek elejéig igen aktív újságírót. Sokak számára az „Acélsodrony“ is fogalom lehet, mely először rádiós műsor volt, majd könyv formájában is megjelent. A sorozat kötetenként, rövid leírások és elemzések útján mutatja be egy-egy évtized legfontosabb eseményeit az ‘50-esévek elejétől a ‘80-as évek végéig, azaz a létező szocializmus évtizedei tárulnak az olvasó elé. Aczél köteteiben nem csak bel-, és külpolitikára, történelmi eseményekre koncentrál, nagy hangsúlyt kapnak a bemutatott évek kulturális (irodalom, film, színház, képzőművészet) és sporttörténeti eseményei valamint a tudomány világának legfontosabb történései is. Elismerésre méltó, hogy Aczél az élet majd minden területén átfogó ismeretekkel rendelkezik, mi több, írásain érződik, hogy a bemutatott események, legyen szó akár egy MSZMP-kongresszusról, egy színházi premierről, vagy egy jelentősebb focimeccsről, tényleg érdeklik.

„Az utolsó vétek“ egy közepesen izgalmas krimi, abból a fajtából, melyben az olvasó a történet háromnegyedénél, a „briliáns” nyomozó előtt már tudja, ki volt a gyilkos. Ha a regény New Yorkban, vagy, hogy krimi szempontból egy trendibb várost mondjak, Oslóban játszódna, nagy valószínűséggel meg se vásároltam volna, de biztos nem vettem volna a fáradságot, hogy recenziót írjak róla.   

Steven Patrick Morrissey a nyolcvanas évek legendás brit zenekara, a The Smiths frontembereként vált – Magyarországon csak szűkebb körben ismert - kultikus figurává. Költői mélységű, sokszor sötét hangulatú, ám nem egyszer vicces, ironikus, vagy épp kétértelmű utalásokkal tűzdelt dalszövegei, jellegzetes falzettje és extravagáns, örök kívülálló figurája révén pedig egyfajta intellektuális Elvis Presley-vé vált immár több mint negyedszázada tartó szólókarrierje során. Róla és egykori zenekaráról már számos monográfia jelent meg az elmúlt évtizedekben (a goodreads.com-ot sebtében felütve több mint huszonötöt számoltam össze), némelyek már címükben is ráerősítenek a szerzőnket övező, már-már vallásos jellegű személyi kultuszra és konkrétan szentté avatják őt, mások kevésbé nyújtanak kedvező képet – volt olyan szerző, akinek Moz (ahogy a rajongók becézik) egy emlékezetes kilencvenes évekbeli interjúban kívánt nem túl kegyes halált. Az ezredforduló környéki mellőzöttség, majd a kétezres évek közepi diadalmas visszatérés után szerzőnk úgy érezte, eljött az idő, hogy maga is tollat ragadjon és elmesélje eddigi pályafutását a saját szemszögéből.

Czeizel Endre élete a genetika jegyében telt. Tudományos pályáról, szakma sikerekről és kudarcokról, genetikáról, átlagemberek és nagyságok génjeiről, születésről és halálról, családról és magánéletről mesélt a világhírű orvos-genetikus Czeizel Endre M. Kiss Csabának élete alkonyán, rezümét is vonva a maga mögött hagyott nyolc évtizedről.

Elérve az 50 bejegyzést, szorgos szimatú Könyvtacskónk egy pillanatra abbahagyja a szimatolást, hogy számvetést készítsen a 9 hónapja, tavaly novemberben indult blog eddigi eredményeiről. Az eredmény szó itt kisebb tisztázást igényel: nem gondolom, hogy minden esetben a magas olvasottság jelenti az egyetlen célt és értéket. Ezzel most nem kifogásokat keresek: egyszerűen arra gondolok, hogy nekem mekkora „aha-élményt” tud jelenteni, amikor valami éppen számomra különösen fontos témában rábukkanok egy, akár sok-sok évvel ezelőtti blogbejegyzésre valahol, és az ott olvasottak valami többletet nyújtanak számomra. Szóval, azt remélem, attól még, hogy mondjuk egy adott könyvismertetőt nálunk csak tízen olvastak eddig, valamikor jövőben az valahol valakinek még nagyon hasznos és fontos lehet. Számunkra szempont, hogy olyan könyveket ismertessünk itt, amelyek tartalmukat tekintve kiemelten értékesek számunkra. Ugyanakkor persze legyezgeti a hiúságunkat, ha egy-egy írásunk magas olvasottságot kap vagy sokan megosztják Facebookon, hiszen ezáltal tudunk még több olvasót elérni a könyvesblogok amúgy igen telített „piacán”.

A francia író neve hallatán a legtöbbeknek Maigret karaktere ugorhat be; számomra is fontos irodalmi alak, már csak azért is, mert a francia rendőrfelügyelőhöz kapcsolódnak első olvasmányélményeim. A világ legtermékenyebb irodalmárai között számon tartott Georges Simenon nevéhez azonban nem csak detektívregények fűződnek. Nem bűnügyi történet Simenon sok kritikus által legtöbbre tartott regénye a „Pitard család” sem, mégis izgalmas olvasmány.

Írónk messze legnépszerűbb, legismertebb regénye ez; több mint egy tucat nyelvre lefordították, közel másfél millió példányban kelt el. A szocialista realizmusnak ez az alkotása szokatlan módon szerelmi történet: Makrát és Valit – még, ha nem is hisznek semmilyen természetfeletti erőben – egymásnak teremtette a sors. Pedig különbözőbbek aligha lehetnének. Makra lőrinci proletár, aki leginkább kispolgári jólétre és biztonságra vágyik, kis házzal, biztos állással, feleséggel, gyerekkel. Vali, egy polgári család sarja, apja sikeres orvos, akinek még az ’50-es években is jól megy. Lánya mégis meggyőződéses kommunista, egy osztályért, a munkásságért harcol, melynek ő nem tagja, és amely a legnagyobb erőfeszítései ellenére (beáll szövőnőnek) sem akarja soraiba fogadni (hasonlót Gergely Ágnesnél is olvashatunk). Vali forradalmár akar lenni, a munkásmozgalom harcosa. Nincs senki, akiket jobban megvetne, mint a megalkuvó kispolgárokat. Makra és Vali kapcsolata mégis lángoló szerelem, nagy összeveszések és még nagyobb kibékülések története. De, hogy szerelmük nem teljesedhet be, az előre látható.

Nádasdy Ádám a melegségét évtizedek óta nyíltan vállaló professzor, költő, műfordító 1947-ben született. A férfiak közötti szexuális kapcsolat, szaknyelvi gyöngyszemmel élve „a természet elleni fajtalanság” Magyarországon 1967-ig, a szerző húszéves koráig bűncselekmény volt. A rendszerváltásig, azaz negyvenes éveiig tabu témának számított. Még napjainkban is - amikor Nádasdy már közel hetven - távol vagyunk az egyenjogúságtól. A „buzi” az egyik legelterjedtebb szitokszó. Mindezek ellenére személyisége, gondolatai és a Könyvhétre megjelent „A vastagbőrű mimóza” című kötetében közölt írásai pozitív életszemléletet, töretlen optimizmust és csupa jókedvet sugároznak. Ez finoman szólva sem általános a magyar, és különösen nem a meleg irodalomban. Nádasdy írásait már csak ezért is felüdítőek.

Két regény Észak-Írországból

Harcok Belfastban

(Észak-)Írországot, a britek és írek évszázados viszálykodásának történetét mindig érdekes, a magyar nyilvánosságban méltatlanul keveset taglalt témának tartottam. Pedig a konfliktus több okból is megdöbbentő. Nagy-Britanniában, a világ egyik legfejlettebb országában, de facto a ’90-es évek végig polgárháború dúlt, utcai harcokkal, a hadsereg bevetésével, sok ezer halottal; mindezek a véres események javarészt egy nagyváros, Belfast utcáin játszódtak le. Számomra legalább ennyire elképesztő, hogy az ellenségeskedés alapja két keresztény felekezet konfliktusa volt, akik ugyanazon Isten nevében ontották egymás vérét, csak mert más rituálék szerint áldoztak neki. Felfoghatatlan! Az elmúlt hónapokban két regényt is elolvastam, melyek középpontjában – ugyan eltérő szemszögből, különböző időszakokat bemutatva, de - az északír probléma, angol kifejezéssel „the troubles” áll.       

Gáll István – A ménesgazda

Újfent egy olyan regényről szólunk, amelyet a már ’70-es években is olvasó generációból mindenki ismerhetett. A „Rozsdatemetőhöz” hasonlóan ismét egy olyan kötetet vettünk szemügyre az „átkos” kultúrpolitikai kánonjából, amely a mai olvasónak sem okoz csalódást, melynek ma is vállalható minden sora.

Sebastian Faulks – Madárdal

A századik évforduló kapcsán ugyan többször esik szó az I. világháborúról, a téma azonban nem népszerű sem az irodalomban, sem a közbeszédben. Az elhanyagoltsága még feltűnőbb, ha arra a sok száz regényre, játék-, és dokumentumfilmre gondolunk, melyek témáját a II. világháború adta. Pedig közhely, de igaz, hogy a második világégés az első, ill. az azt lezáró békediktátumok egyenes következménye volt. Én magam is talán csak egyetlen regényt, Hemingway „Búcsú a fegyverektől” című klasszikusát olvastam erről az időszakról. Az érdektelenség magyar vonatkozásban különösen meglepő, hisz a háborút lezáró békeszerződés ügye közel száz esztendő elteltévél is napirenden van.

Makk Károly – Szeretni kell

Makk Károly önéletrajzi írása a karácsony előtti könyvkínálat egyik legígéretesebb darabjának tűnt. Makk Károly a magyar filmművészet doyenje, nincs olyan ember Magyarországon, aki ne ismerné nevét, ne látta volna egynéhány filmjét; olyan korszakos, és évtizedek múltán is kiváló alkotások fűződnek a nevéhez, mint a „Szerelem” Déry Tibor novellája alapján, vagy a „Macskajáték” Örkény István drámájából.