Dés Mihály – 77 pesti recept

Két okból is különleges könyvet szeretnék a Könyvtacskó olvasói figyelmébe ajánlani. Dés Mihály kötete kivételesen jó, amellett, hogy rendhagyó szerkezete miatt bajban vagyok a műfaj meghatározásával. A könyv 77 receptet tartalmaz, ezáltal egyrészről szakácskönyv, de annál sokkal több is, amit kapunk tőle: a könyv lebilincselő családregény is egyúttal.

Az elmúlt tíz év legsikeresebb könyvei Németországban

Egy elkeserítő lista

A Spiegel Németország legnagyobb példányszámú közéleti hetilapja; könyvsikerlistája a legmérvadóbbnak számít a német piacon. A lap online kiadása nemrég megjelenített egy összeállítást az elmúlt tíz év legsikeresebb könyveiről, ami talán a magyar olvasó számára is érdekes lehet. Be kell vallanom, a lista számomra elkeserítő volt, többet vártam a német olvasóktól. Alig néhány szépirodalmi alkotás, annál több gagyi!

Leon Uris – „Meghalsz, tengerész” / „Kálvária”

A világhírű szerző első két regénye

Amit ma Ken Follett jelent az irodalomban, az lehetett néhány évtizeddel ezelőtt Leon Uris, vagy talán még annál is több; a zsidó származású, amerikai szerző néhány regényének közvéleményt formáló hatása is volt a múlt század második harmadában. Ilyen az „Exodus” című regénye a zsidóság évszázados megpróbáltatásairól (Kelet-)Európában, az alijáról, Izrael Állam megalapításáról, és a küzdelemről annak fennmaradásáért. Hasonló jelentőségűek a „Szentháromság” és a „Megváltás”, az ír nép évszázados harcáról szabadságért, önrendelkezésért szóló regények. Ezek a regények az én életemben is meghatározó szerepet játszottak; épp abban az időben kerültek a kezembe, amikor a gimnáziumi irodalomoktatás mindet megtett, hogy elvegye kedvemet az olvasástól. (Csak néhány elrettentő címet említenék: Iliász, Szigeti veszedelem, Fanni hagyományai, Faust –nem vitatom a művek irodalomtörténeti jelentőségét, de biztos, hogy 15-16 éves korban olvashatatlanok.) Uris regényei megmutatták, hogy az irodalom lehet izgalmas, olvasni nem „kötelező”, hanem jó. Az „Exodus” életemben egy másik módon is meghatározó regénye: olvasása óta tartom magam, és mások is engem filoszemitának. Pedig filoszemitának lenni ma nem divat, sokan valószínűleg a kifejezéssel sem tudnak mit kezdeni.

Robert Merle – Moncada

Ismét egy Robert Merle regényt szeretnék bemutatni. Csak úgy, mint az „Üvegfal mögött” esetében, ezúttal is egy kevésbé ismert művet választottam ki a világhírű francia írótól. A címben szereplő Moncada egy laktanya Kuba második legnagyobb városában, a sziget keleti végén, Havannától csaknem 900 kilométerre fekvő Santiago de Cuba-ban. Azt hiszem, ebből már sejthető, hogy a kubai forradalom és Fidel Castro állnak a regény középpontjában; egy dokumentarista írásról van szó, mely a „Moncada” laktanya 1953-as sikertelen ostromának történetét tárja az olvasó elé, amit a kubai forradalom kezdeteként tartanak számon. Ez azonban félrevezető lehet, hiszen az ostrom elbukott, Fidel és Raul Castrot elítélték, majd száműzték őket a szigetről. A fegyveres küzdelem, amely 1959-ben Battista rendszerének bukásával végződött valójában csak 1956-ban indult el, amikor Castro, testvérével Raullal, Che Gevarával és másik 79 forradalmárral a „Granma” nevű hajó fedélzetéről Santiago de Cuba közelében partra szállt Kubában, és gerillaharcba kezdett (A hajó egyébként fontos ereklyének számít a szigetországban, a „Forradalom Múzeumában” ma is ki van állítva).

Egy korábbi elemzésem kiindulópontja volt, hogy kevés a női író, és még kevesebb a regény női főszereplővel; ezt az álláspontomat annak ellenére is fenntartom, hogy újfent egy ilyen kötet került a kezembe. Az írónő saját életét meséli el születésétől, amit Hitler hatalomra jutásának éveként határoz meg (1933), a ’60-as évek elejéig, egy hosszú, de be nem teljesedett szerelem lezárásáig. Egy női sorsról olvashatunk, de Tóth Krisztina már bemutatott regényétől eltérően a főszereplő neménél sokkal meghatározóbb származása: Gergely Ágnes zsidó, értelmiségi család sarja; ’45 előtt zsidó származása miatt üldözték, ’45 után az osztályhelyzete, értelmiségi mivolta miatt diszkriminálták.

Egy regény, melyet egy mondattal is be lehet mutatni: intellektuális „Csengetett, Mylord?” a ’80-as évek Angliájából. Egy kötet, amelyet méltán tüntettek ki rangos elismerésekkel, okkal ünnepelt a világsajtó, de amely mindennek ellenére idehaza csak egy szűk körhöz fog eljutni. Alan Hollinghurst főhőse, Nick ugyanis meleg, és ezt az író leplezetlenül elénk is tárja. Ennek ellenére „A szépség vonala” nem egy „melegregény”, hanem egy briliáns szatíra az angol konzervatív felső középosztályról, politikai, és társadalmi elitről, akiket leghatásosabban egy homoszexuális karakterrel lehet kifigurázni; talán most többeknek beugrik Sissy figurája a már emlegetett „Csengetett, Mylord?”-ból.

A Könyvtacskó olvasói ismét egy már magyarul is megjelent, de kevés figyelmet kapott nemzetközi bestsellert ismerhetnek meg. Az amerikai David Benioff egy már többször megírt, megfilmesített, de a korlátlan bőség, a fogyasztói társadalom korában mégis alig felfogható II. világháborús eseményt vesz regénye alapjául: Leningrád (Szentpétervár) kilencszáz (!) napig tartó ostromát. A viszonyok a körülzárt városban már az első hónapokban borzalmasak voltak, és az idő múlásával még tovább romlottak: a hatóságok által biztosított egyetlen élelmiszer, a kenyér fejadagja 100 gramm körül mozgott, ennek sütéséhez liszt helyett forgácsot használtak; galambok, kutyák, macskák, patkányok, és más városi állat hamar eltűntek az utcákról; miután a szén elfogyott, némi meleg reményében a parkok fáit és a bútorokat tüzeltek el, majd a könyvek kerültek sorra, ez utóbbiak némi tápanyagot tartalmazó enyves ragasztója, élelemként szolgált; már az első télen kannibalizmus ütötte fel a fejét.

Robert Merle halála után felfedezett, és 2013-ban publikált regénye néhány hónapja magyar fordításban is megjelent, ezt ajánlom most a Könyvtacskó olvasói figyelmébe. Egy önéletrajzi kisregényről van szó, mely azonban nem a két klasszikus merlei témát bontja ki: Franciaország története a XVII-XVIII. Században, ill. csoporthierarchiák kialakulása; háború és béke feszítő ellentéte tárul az olvasó elé.

Az ötven felettiek számára a szerző neve jól ismert, a regény címe fogalom, a fiatalabbak számára viszont érdemes lehet ezt a mára csaknem feledésbe merült kötetet bemutatni. A ‘60-as évek elején íródott XX. századi családregény a szocialista kultúrpolitika kánonjának része volt, így nagy meglepetés, hogy az írás pártideológiától mentes, nincs egyetlen sora sem, mely ne lenne ma is vállalható. A cselekmény középpontjában egy proletár család, Hábetlerék állnak. Furcsa, de ez a szereplőválasztás a „munkás-paraszt-hatalom” regnálása alatt is különlegesség volt; még váratlanabb, hogy nem találjuk semmilyen szocialista romantika nyomát a regényben, írónk Hábetlerékről, és rajtuk keresztül a munkásosztályról is sötét képet fest.

Gerlóczy Márton kötete érdekesnek ígérkezett: emlékképek az 1981-ben született, tehát az én generációmhoz tartozó író általános, és középiskolai éveiből. Már az első oldalon nyilvánvalóvá vált, hogy írónk egészen más élményeket őriz ebből az időszakból, mint jómagam; problémás gyerek volt, nem tanult, már az általános iskolában bukdácsolt, magatartása miatt több iskolából is eltanácsolták.

Inkei Bence újságíró, és nem mellesleg a „Népi papa és a haverok“ frontembere, aki ebben a minőségében sokat tett a magyar kultúra ápolásáért; e helyen utalnék az együttes „Lobognak a nagy csöcsök” című örökbecsű számára. Aki nem ismerné, szíveskedjen meghallgatni! Mivel a  kommentelők többsége lehúzta a könyvet, nem voltak nagy elvárásaim, így csattanós lett a meglepetés: a „Mirelit” egy kifejezetten jó, szórakoztató kötet.

Szicíliai utazásom apropóján egy magyarul ugyan elérhető, de idehaza még kevésbé ismert szicíliai krimi szerzőt szeretnék a Könyvtacskó olvasói figyelmébe ajánlani. A kilencven esztendős Andrea Camilleriről van szó, aki ugyan egész életét a színház (drámaíró, rendező) és az irodalom (író, kritikus) bűvkörében élte, mégis csak a ’90-es évek derekán, Commissario Montalbano krimisorozatával vált igazán ismertté. Azóta viszont törtetlen a népszerűsége, nem csak hazájában, Itáliában, de a világ számos más országában is. Sok turistának egy-egy szicíliai körutazás immár elengedhetetlen része a települések felkeresése, ahol a könyvbeli cselekmények játszódnak (a regénybeli Porto Empedocle ill. Montelusa, a valóságban Vigàta ill. Agrigento), és ahol a könyvből készült nagy sikerű filmeket forgatják (Ragusa). 

Különleges regényt ajánlok a Könyvtacskó olvasói figyelmébe. Yukio Mishima regényét nem csak az teszi egyedivé, hogy kevés a magyarra lefordított japán irodalmi alkotás, de témája sem mindennapi: önéletrajzi mű, melyben Mishima szembenéz saját homoszexualitásával. Az írás értelmezhetetlen a férfiszerelem japán, az európai-amerikaitól nagyban eltérő megítélésének ismerete nélkül. Röviden a következőről van szó: a japánok különválasztják a szexualitást a párkapcsolattól; az előbbivel kapcsolatban nyitottak, vagy inkább közönyösek, mindenki azt csinál, ami jól esik neki. Így lehetséges, hogy a több ezer éves japán történelemben mindössze néhány évig volt a férfiak közötti szexuális kapcsolat büntetendő (a XX. század elején, miután német mintára „modernizálták” a japán büntetőjogot). A párkapcsolatok megítélése viszont jóval konzervatívabb; máig meghatározó a nézet, hogy a férfi, csak a nővel élhet együtt. Homoszexuálisok emiatt szükségszerűen arra kényszerülnek, hogy kettős életet éljenek.

Egy írónő regénye asszonysorsokról az ’50-es, ’60-as, ’70-es évek Magyarországán. Lehet, hogy meglepő, de ezzel ritkaságot tart kezében az olvasó; kevés a női író, és alig akad olyan regény, amelynek nők a főszereplői (spontán csak Ljudmila Ulickaja neve ugrik be). De kik is ezek a lányok, asszonyok, akiknek élete az „Akvárium” középpontjában áll? Edit néni, aki férjével az ’50-es évek elején örökbe fogad egy árvát, Verát; Edu, Edit néni szellemileg visszamaradt húga; Klárimama, Vera vér szerinti anyja; Vica, Vera ’70-es években születő lánya.

Nemrégiben olvastam egy interjút Dragomán Györggyel valamelyik igényesebb női magazinban annak apropóján, hogy nyolc évvel legutóbbi nagy sikere után, 2014-ben jelent meg Máglya című regénye. Több dolog is megfogott a beszélgetésben. Elsősorban az keltette fel az érdeklődésemet, hogy fiatal kora ellenére az író rendkívül nyíltan beszélt sajátos munkamódszereiről (hiába, ebben az elbulvárosodott világban az ember szeret betekinteni a kulisszák mögé); egy időben ugyanis több művön is dolgozik, és ellentétben azzal, amire számíthatnánk, nem ő uralja szereplői sorsát, hanem valójában a karakterek szólalnak meg a fejében és vezetik a tollát. Mindemelett nagyon emberi válaszokat adott az egyébként néhol kicsit rámenősen, már-már arrogánsan megfogalmazott kérdésekre.

 

„ - Miért most jelent meg ez a könyv?

  - Most lett kész.”

Elcsépeltnek tűnhet a megállapítás, de a „Magas tenger“ Babiczky Tibor tollából valóban olyan kötet, melynek vagy hatása alá kerül az olvasó, szuperlatívuszokban fog beszélni róla, vagy „WTF” felkiáltással, húsz oldal elolvasása után örökre leteszi azt. Én az utóbbi kategóriába tartozom, csak azért „szenvedtem végig”, mert nem akartam úgy írni egy könyvről, hogy nem olvastam ki azt.

Massimo Carlotto egyike a legizgalmasabb kortárs krimi szerzőknek. Könyveinek bemutatása előtt elengedhetetlen néhány szót ejteni az író önmagában is lebilincselő életéről: Carlotto már azelőtt ismert volt Itáliában, hogy írni kezdett volna. 1976-ban Padovában holtan találtak egy diáklányt; nem sokkal később Carlotto lett a gyilkosság első számú gyanúsítottja. A bíróság első fokon felmentette, de másodfokon 18 év szabadságvesztésre ítélték. Az ítélethirdetés után külföldre, először Párizsba, majd Mexikóba szökött, ahol ötévnyi bujkálás után elfogták, és kiadták Olaszországnak. Néhány évvel később, 1989-ben a Legfelsőbb Bíróság perújítást rendelt el ügyében. A következő években egymás után születtek az ellentmondó ítéletek: 11 eljárást folytattak le, 50 szakértő adott véleményt, 86 bíró ítélkezett, és mindezek alatt Carlotto hat esztendőt töltött börtönben. Az eljárást a média folyamatosan napirenden tartotta, személye polarizálta a közvéleményt, tüntetéseket és aláírásgyűjtéseket szerveztek mellette és ellene is. Az utca nyomása végül olyan mértékű lett, az olasz igazságszolgáltatás jó híre, ha ugyan volt neki, olyannyira károsodott, hogy 1993-ban az Olasz Köztársaság elnöke kegyelemben részesítette Carlottot, és ezzel lezárta a 15 éves jogi procedúrát.

Dés Mihály nagy sikert aratott első regényét a hetekben megjelent második kiadás apropóján szeretném olvasóink figyelmébe ajánlani. Nehezen tudnám tömören értékelni a kötet, mert az legalább annyi műfajt ölel fel, és annyiféle stílusú írásból áll, ahány fejezetre tagolódik; mégis, történetileg egy egységes regényről van szó. Szokatlan!

Egyáltalán nem vagyok egy autogrammgyűjtős típus, április végén a könyvfesztiválon [ez 2009-ben volt. A szerk.] mégis ott álltam a Jövő Házában kígyózó sorban, hogy egy kedves, őszbe hajló frizurával is fiatalos hölgy a vásárolt könyv címoldalára kanyarítsa: Ljudmila Jevgenyjevna, én pedig azzal a tudattal távozhattam, hogy korunk egyik legjobb nagyregény-írójával találkoztam. Ismeretségünk tavaly kezdődött, mikor egy barátomtól kölcsönkaptam a recenziónk tárgyául szolgáló Odaadó hívetek, Surik című regényt, melyet azóta úton-útfélen ajánlgatok, akik pedig elolvasták, éppúgy nem tudták letenni, mint ahogy én sem. No, de mit is tud Ulickaja asszony annyira?

A hetvenes-nyolcvanas évek Moszkvájában játszódó családregénnyel van dolgunk. A főhős, Surik egy polgári értelmiségi (csonka) család egyetlen férfitagja, ebből adódóan kicsit elkényeztetett, amúgy művelt, intelligens fiatalember, akiért ráadásul bolondulnak a nők. Surik pedig kötelességének érzi megadni nekik minden téren, ami jár, legyen az szerencsétlen sorsú kazah diáklány, kubai vendégdiákkal pórul járt leányanya, középkorú rokkant nő, vagy cirkuszi törpe. Ulickaja mesterien rajzolja meg a jószándékú, ámde gyenge akaratú férfi és nőismerősei portréját, már-már perverzióba forduló tetteinek mozgatórugóit. A bűntudat, a tévesen értelmezett részvét és önfeláldozás teszi Surikot az orosz irodalom jól ismert alakjához, a felesleges emberhez hasonlatos figurává, így sodródik a regény is a húsbavágóan kisszerű végkifejlet felé.

(A recenzió eredetileg a Műhely 2009. május 18.-i számában jelent meg.)

 Tetszett a cikk? Akkor kérünk, oszd meg a Facebookon, hogy minél többen olvassák! 

Ezúttal nem regényt, hanem egy történelmi ismeretterjesztő könyvet szeretnék bemutatni, de nem kell megijedni, a „Budapest a diktatúrák árnyékában” azok számára is érdekes olvasmány, akik egyébként ódzkodnak a tudományos művektől, száraznak találják azokat. Biztos vagyok benne, hogy a kötet mindenkinek el fogja nyerni a tetszését, aki kicsit is érdeklődik a XX. század történelme, illetve a minket Budapesten körülvevő épített örökség iránt. A történelmi szakkönyv meghatározás talán nem is szerencsés, Ungváry Krisztián és Tabajdi Gábor könyve sokkal inkább egy rendhagyó útikönyv, mely sorra veszi azokat az épületeket, tereket, utcákat és szobrokat, melyek meghatározó szerepet játszottak az elmúlt évszázadban.

Néhány hete kering az interneten egy olvasással kapcsolatos kihívás, ami irodalmi bloggerként a mi érdeklődésünket is felkeltette. A pozitivnap.hu–ról kiindult kezdeményezés arra buzdít, hogy olvassunk el idén 50 könyvet, amelyek az alábbi listán szereplő 50 szempontnak megfelelnek.

„De most komolyan, ki nem szarja le, hogy hol van vasérc?”- kérdezi a főhős kiégett, koravén földrajztanárrá lett volt osztálytársa a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című instant klasszikus filmben. És bizony, a jelenlegi, kényelmes és pazarló életvitelünket lehetővé tévő rengeteg nyersanyagokról sokszor tudomást sem veszünk, azokra adottságként tekintünk. Pedig a Föld mélyének a kincsei azok, amelyek végső soron leginkább meghatározták az emberiség eddigi történelmét – vagy legalábbis azt a történeti léptékben rövid periódust, amit immár nem vadászó-gyűjtögetőként töltöttünk. Ugo Bardi, a firenzei egyetem fizikai kémia tanára, a Római Klub, globális problémákkal foglalkozó nemzetközi szervezet tagja azt a fantasztikus utat mutatja be, amelyet a bányászat kezdetei óta bejárhattunk, kitekintve abba a jövőbe, amerre ez az út a továbbiakban vihet minket.

Spiró György – Tavaszi tárlat

Spiró György kötete különlegesség az 1956-os forradalmat, és az azt követő megtorlást feldolgozó regények sorában; középpontjában nem hősök, forradalmárok, hanem az átlag magyar áll. De milyen is volt ez az átlag magyar 1956 októberében? Manapság nem divat erről beszélni, de merjük kimondani: a többség, akkor is, ha elégedetlen volt az országban uralkodó politikai, gazdasági helyzettel, nem vett részt a forradalomban, behúzódott otthonába, és gondolatai leginkább csak a kenyér, a tej, a víz- és az áramellátás körül forogtak. Legnagyobb félelme nem az volt, hogy hatalmon maradnak a kommunisták, hanem, hogy tíz évvel Budapest ostroma után ismét romba dől a város, eluralkodik a káosz. Mi több, a tízmilliós Magyarországon bizony akadtak jónéhányan - és itt nem csak a szűkebb értelemben vett pártelitről van szó -, akik 1945-öt felszabadulásként élték meg, akik, ha látták is a súlyos problémákat, de alapvetően támogatták a rendszert. Róluk manapság nem beszélünk, Spiró György azonban szakít ezzel, és rendszerhű embereket állít a „Tavaszi tárlat” középpontjába.

Totth Benedek – Holtverseny

Totth Benedek regénye első pillantásra a Kiss Ottó és Grecsó Krisztián már bemutatott kötetei által megkezdett sorba illeszkedik; Kiss a ’80-as, Grecsó a ’90-es évek vidéki fiatalságának életébe engedett bepillantást, Totth regénye pedig napjaink magyar vidékén játszódik, tinédzserek főszereplésével. Az is közös eleme az írásoknak, hogy a főhős gyengébbik nemhez fűződő viszonya áll a történet középpontjában. Ezzel azonban véget is érnek a hasonlóságok, sokkal inkább a különbségek dominálnak.

Gianrico Carofiglio krimije a nyolcvanas évek Dél-Olaszországába, Bariba kalauzol minket, illegális játékbarlangok mélyére, a nagypályás maffiózók, kisstílű csalók és túlbürokratizált, a bűnüldözés mellett vagy helyett inkább egymással versengő rendőri egységek világába. (Mindez bizonyára első kézből szerzett tapasztalat a nevezett városban élő és korábban bíróként is dolgozó szerző számára.) A főhős, és egyben narrátor, Giorgio nem ebből a miliőből érkezik: jóravaló, törekvő, rendezett életű joghallgató ő, egy nála magasabb társadalmi kasztból származó barátnővel. A fényes karrier és a kiegyensúlyozott magánélet ígérete azonban nem bizonyul elégnek ahhoz, hogy egy házibulis csetepaté révén megismert új barátja, a nála kicsivel idősebb, hivatalosan egyetemista, amúgy "életművész" és hamiskártyás, rejtélyes Francesco ne térítse őt el a könnyű és törvénytelen pénzszerzés irányába. És persze mindent meg lehet magyarázni saját magunknak, hiszen végül is csak gazdag emberektől csalunk ki pénzt a pókerpartin, akik biztos maguk sem törvényesen szerezték azt, „megérdemlik, hogy meglopjuk őket”... Ám aztán sorra kerülnek a kevésbé gazdagok és az egészen szegények is, Giorgio pedig csúszik lefelé a lejtőn, újabb és újabb önigazolásokat gyártva. Eközben elindul egy másik történetszál, középpontjában egy hányattatott sorsú rendőrnyomozóval, akinek egy, a városban garázdálkodó erőszakolónak kellene a nyomára akadnia, egyelőre kevés sikerrel. A felettesek azonban mindenáron eredményt akarnak felmutatni a közvélemény felé. A két szál persze a regény végén találkozik, ennél többet, krimiről lévén szó nem mondhatok, hacsak annyit nem, hogy én a legutolsó fejezetig más végkifejletre számítottam.

A „Lidércnyomás” című kötet bemutatása előtt, érdemes kitérni a szerző, Hans Fallada (1893-1947) irodalmi munkásságának megítélésére. Az német író a két világháború között nagy népszerűségnek örvendett mind a kritikusok, mind az olvasóközönség körében, 1932-ben megjelent „Mi lesz veled emberke” című regénye különösen nagy sikert aratott. Bár a náci időkben is publikálhatott, majd a világháborút követő években különösen termékeny volt, a ’30-as években elért sikereket megközelíteni se tudta; neve és művei halála után feledésbe merültek. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor 2009-ben a „Halálodra magad maradsz” című, 1946-ben íródott, de németül soha ki nem adott regényének angol változata bestseller lett (Méltán, teszem hozzá; egy ilyen megrázó és egyúttal elgondolkodtató regényt a náci rezsim elleni – alig létező – német ellenállásról, és annak a kilátástalanságáról, még nem olvastam. Egy könyv, amely valóban közelebb visz egy korszak megértéséhez.).

Patrick Modiano – Dora Bruder

Patrick Modiano az irodalmi Nobel-díj 2014-es kitüntetettje. Bevallom őszintén, mint gyakran az irodalmi Nobel-díjasok esetében, ismét egy olyan szerzőről van szó, akiről a rangos kitüntetés odaítélése előtt nem hallottam. De ezzel, legalábbis abból kiindulva, hogy az író legfontosabb köteteként számon tartott „Dora Bruder” magyarul csak annak 1997-es publikálása után tíz évvel jelent meg, nem lehetek egyedül. Annak ellenére, hogy Patrick Modiano nemzetközi ismertsége a Nobel-díj odaítéléséig nem volt átütő, hazájában, Franciaországban már sok évtizede nagy tiszteletben áll. Elismertségét legjobban talán az mutatja, hogy „Dora Bruder” című alkotása már az író életében érettségi tétellé vált.

“Az igazság a Harry Quebert-ügyben” már világszerte több millió példányban kelt el. Igazi nemzetközi bestseller lett, így meglepő, hogy magyarországi publikációja gyakorlatilag vízhangtalan maradt., Mindez talán annak tudható be, hogy a kötet egy kisebb kiadó, a „Göncöl” gondozásában jelent meg; hiába, a kicsiknek a könyvpiacon is nehéz a boldogulás. A sors érdekes fintora, hogy a kiadói piac könyörtelensége Joël Dicker kötetének egyik meghatározó szála.

A „ Romanzo criminale“ a szigorúan vett műfaji meghatározás szerint maffia-thriller, amely az olasz főváros egyik bűnözői csoportjának kialakulását, tündöklését és bukását mutatja be a ’70-es és a ’80-as években. Ennél azonban többet nyújt a regény, meglehetősen pontos képet fest a korszakbeli Itália politikai, társadalmi viszonyairól. Bár az olasz állam története, amely szigorúan véve csak az 1860-as években kezdődött, bővelkedik a politikailag nehéz időszakokban, a múlt század ’70-es és a ’80-as évei azonban minden bizonnyal a legválságosabban közé tartoznak, melyet

"a politika, az alvilág, a korrupt gazdasági szereplők és a kontrolálhatatlanná vált titkosszolgálatok perverz összefonódása [jellemzett.]"

Utólag visszatekintve csoda, hogy az olasz államiság egyáltalán túlélte ezt az a két évtizedet.

Ezúttal egy alig néhány hete kiadott magyar könyvet szeretnék bemutatni, amely megjelenése óta a sikerlisták élén áll, nem ok nélkül, teszem hozzá, a kötetet csak dicsérni tudom. Talán azzal tudnám a legjobban érzékeltetni mennyire elnyerte a tetszésemet, hogy az alig 250 oldalas könyv olvasása közben nem kevesebb, mint 18 gondolatot jelöltem meg, melyeket olyan kifejezőnek vagy éppen szellemesnek találtam, hogy azokat a recenzióban, illetve annak facebook-os beharangozásában feltétlenül idézni akartam.