Idén Terézia Mora kapta a német nyelvterület legrangosabb irodalmi elismerését, a Georg-Büchner-díjat! A döntést kedden tette közzé a darmstadti székhelyű Német Nyelvi és Irodalmi Akadémia. A dicsőség mellett 50 ezer euróval járó díjban 1951 óta olyan, mára klasszikussá vált írók részesültek, mint Erich Kästner és Günter Grass. „Regényeiben és elbeszéléseiben napjaink különösen akkut problémáját, a kívülálló, a hazátlan, bizonytalan egzisztenciájú emberek sorsárát állítja a középpontba” - áll a zsűri indokolásában. Mora október 27-én, ünnepélyes keretek között veheti át a díjat.  

Csíksomlyón 1567 óta rendeznek pünkösdi búcsút. Az esemény a kilencvenes évek elejétől több, mint fontos katolikus zarándoklat; a magyarság egyik legjelentősebb ökomenikus, kulturális találkozójává vált. 2008 óta különvonatokkal, a Csíksomlyó Expresszel és a Székely Gyorssal is eljuthatunk a Csíki-medencébe.

Ormos Mária az 1914 és 1945 közötti történelem egyik legjelentősebb tudósa. Szakmaiságát bizonyítja, hogy ma is megállja a helyét, amit a politikailag kényes időszakról a szocializmus éveiben írt. A hetekben látott napvilágot ’97-es Hitler-biográfiájának átdolgozott kiadása. Lerágott csont? – a szerző maga is elismeri, újdonság aligha kerülhet napvilágra. A kötet mégis érdekes. Ormosnak ugyanis sikerül ismert tényeket más megvilágításba helyeznie, új összefüggésekre rámutatnia, az eltérő álláspontok mellett és ellen érveket felhoznia, és a vitákban állást foglalnia.

A lenyűgöző család – ahogy a ’30-as évek amerikai sajtója Mannékat emlegette. A csúcson egy zseni, az előző bejegyzésünkben bemutatott Thomas Mann. Körülötte az árnyékából kilépni képtelen hat gyermeke. Többségük lenyűgöző tehetség, mégsem találják helyüket, küldetésüket. Nyugtalanul bolyonganak a világban, vágnak bele újabb és újabb feladatokba. Mindig elégedetlenek; úgy érzik nem juthatnak fel a zsenihez a csúcsra. Thomas Mannról és családjáról sok biográfia megjelent már. Tilmann Lahmen kötete azonban újszerű: A családtagok levelezéséből meséli el Mannék életét. Cikksorozatunk első részében a szülőket mutattuk be, ebben a bejegyzésünkben a gyerekek regényes élete következik!

A lenyűgöző család – ahogy a ’30-as évek amerikai sajtója Mannékat emlegette. Különös klán. A csúcson egy zseni. Körülötte apjuk árnyékából kilépni képtelen szikrázó elmék, lenyűgöző tehetségek. Nem találják helyüket, küldetésüket. Nyugtalanul vándorolnak országról országra, vágnak bele újabb és újabb feladatokba. Mindig elégedetlenek; úgy érzik, nem juthatnak fel a zsenihez a csúcsra. Thomas Mannról természetesen számos biográfia született már, de a családjáról sem kevés. Tilmann Lahmen kötete mégis újszerű: a családtagok egymás közötti levelezésein keresztül meséli el Mannék életét. Letehetetlen olvasmány!   

- mondta Simón Peresz Izrael egykori államfője és többszörös miniszterelnöke. Ez a zsidó állam gazdasági szárnyalásának egyik oka. Izrael kapcsán nem csak a zsidó-palesztin konfliktusra, a bibliai helyszínekre és a lüktető Tel Avivra, hanem a start-up-okra, az innovációra és a kutatás-fejlesztésre is asszociálnunk kellene.

2013-ban ítélte oda a jeruzsálemi Yad Vashem a Világ Igaza címet Mohamed Helmynek. Az 1982-ben elhunyt férfi Egyiptomban élő hozzátartozói megtagadták az Izraelből érkező elismerés átvételét. Tavaly novemberig tartott, amig a Yad Vasem munkatársai egy Berlinben élő rokonra bukkantak, akinek átadhatták a posztumusz elismerést.

Amikor 2010-ben Argentínát érte a megtiszteltetés, hogy a világ legrangosabb irodalmi seregszemléje, a Frankfurti Nemzetközi Könyvvásár díszvendége legyen, az ország kulturális kormányzata Eva Perónnal, Che Guevarával és Diego Maradonával akarta az országot prezentálni. Ez egy irodalomi fesztivál – figyelmeztették a szervezők az argentínokat. Akik egyébként Jorge Luis Borges (1899-1986) és Julio Cortázar (1914-1984), a mágikus realizmus stílusának megteremtői személyében, két világirodalmat formáló írót is adtak a világnak. Ráadásul a hetvenes években, amikor a latin-amerikai irodalom nagy nemzetközi népszerűségnek örvendett, Borges és Cortázar művei világszerte olvasottak voltak. Igaz, a mágikus realizmus legismertebb regényét, a Száz év magányt (1967) a kolumbiai Gabriel García Márqueznek (1927-2014) köszönhetjük. A 45 milliós Argentína napjainkban nincs fenn a nemzetközi olvasóközönség irodalmi térképén. Pedig a számok és saját, Buenos Airesben szerzett tapasztalataim is azt mutatják, hogy az argentinok nagy becsben tartják és felső fokon művelik az írás művészetét.

Legutóbbi, Alan Hollinghurst új kötetét bemutató cikkünkben szót ejtettünk a brit társadalom anomáliáiról. A téma érdekes, ezért mélyebbre ástunk. Hamar kiderült, hogy Britanniában nem csak a Brexit polarizál. Az Unióból történő kilépés csak kettő, a társadalmi osztályok viszont számos táborba osztják Őfelsége alattvalóit. Átjárás alig van.

Alan Hollinghurst (1954) nevét nálunk kevesen ismerik, pedig a kortárs angol irodalom legjelentősebb alakjainak egyike. Aligha akad író, aki éleslátóbban és szellemesebben mutatná be az angol társadalom merev osztályszerkezetét, különös tekintettel az elitre.

Minap egy elkeserítő statisztikára bukkantam az olaszok olvasási szokásairól. Kicsit utánajártam a témának. Hogy összefüggésbe állítsam az adatokat, megnéztem azt is, mit tudunk a német és a magyar olvasókról, valamint a két ország könyvpiacáról.

Csúcsforgalom, zsúfoltság a 9-es buszon, és arra is figyelnem kell, hogy senki ne taposson a kutyulimra. Nem egy kéjutazás – gondolom magamban. Aztán a tömegben felismerni vélem Nádasdy Ádámot. Köteteit, műfordításait, interjúit, cikkeit sokszor olvastam, rádióműsorait is rendszeresen hallgatom. Eddig azonban csak fényképen láttam. Bizonytalan vagyok. Egy megállóval később – „lesz, ami lesz” alapon – megszólítom. Tényleg ő az! Olyan, amilyennek elképzeltem: barátságos, közvetlen. „A vastagbőrű mimóza” egyik írásáról kezdünk beszélgetni: Történt, hogy Nádasdy és élettársa a kilencvenes évek elején beköltözött egy úri házba. A „furcsa pár” természetesen felkeltette a szomszédok érdeklődését. Kérdezni persze nem mertek. Mígnem a felettük lakó idős hölgy, mint később kiderült, a legrégebbi lakó, egy házzal kapcsolatos ügy miatt becsöngetett a párhoz. Megbeszélték a hivatalos ügyet, majd a tisztes dáma rövid small talk után, csak úgy mellékesen feltette a kérdést: „És hol történik az alvás?” Évekkel ezelőtt olvastam a kötetet, mégse tudom elfelejteni; mosolyra fakaszt.

Nádasdy elmesélte a történet folytatását és néhány mellékszálát is. Dugó és zsúfoltság ide, vagy oda, úgy éreztem, túl hamar a Jászai Mari térre értünk, ahol ő leszállt. Előtte még volt annyi időm, hogy említést tegyek a Könyvtacskóról, és „A vastagbőrű mimóza” kapcsán írt bejegyzésünkről. Kíváncsi lett, kérte küldjem el a cikk linkjét. Nem csak udvariasságból tette. Néhány nap múltán válaszolt, kedves szavakkal értékelte az írást. Ezen felbátorodva interjút kértem tőle, amire "postafordultával" igent is mondott. Íme!

A németek jobb autókat gyártanak, az amerikaiak okosabb telefonokat terveznek, a franciák talán jobbak a divatban, de a gasztronómiában világelsők vagyunk – vallják az olaszok. Számos világhírű olasz étel és ital szűkebb hazája a közép-olaszországi Emilia-Romagna tartomány és fővárosa, Bologna: pármai sonka, parmezán sajt, balzsamecet, mortadella, piadina lepény, tortellini, tagliatelle és számos más tésztafajta. Ezért is ugranak a város lakói, ha a bolognai spaghetti kerül szóba. Ez ugyanis – ahogy arról korábban már írtunk a Könyvtacskón – amerikai találmány, és a bolognaiak többsége szerint nem a kulinária csúcsa; rombolja a város gasztronómiai hírnevét. A régió kulináriai jentősége ismeretében világos, miért Bologna közelében nyílt meg 2017 végén a világ legnagyobb gourment bevásárló- és élményparkja. Az ínyencek 10 hektáros Disneylandjében minden megtalálható, ami az olasz gasztronómiához kapcsolódik. Az élelmiszeripar súlyát, a gasztronómia fontosságát és a park jelentőségét mutatja, hogy a megnyitón az olasz miniszterelnök és kormányának számos tagja is jelen volt.

Az Európai Uniót a mai formájában nem lehet fenntartás nélkül támogatni. Az euroszkeptikusok viszont egyszerűen buták, semmit nem tanultak kontinensünk történelméből - vallja az egyesült Európa elkötelezett híve, Robert Menasse. Hogy az osztrák író az európai eszme szószólója, mi sem mutatja jobban, minthogy „A főváros” című, frissen megjelent kötetével új műfajt teremtett, az európai regényt.

Legutóbbi bejegyzésünkben Allison Pataki két részes Sissi-regénye kapcsán írtunk Erzsébet és Ferenc József életéről, eloszlatva néhány, a Romy Schneider-filmklasszikus nyomán keletkezett romantikus legendát. Most pedig következzen a beígért képes beszámoló egy tematikus körútról, amelynek során idegenvezetőként Sissi életének emblematikus ausztriai és bajorországi helyszíneire kalauzoltam egy turistacsoportot.

Kínos bevallani, de valószínűleg nincs, aki ne látta volna a karácsonyi tévéműsorok klasszikusát, az ötvenes években készült háromrészes Sissi-sagát Romy Schneiderrel a főszerepben. A giccses, sok tévedéssel és féligazsággal tarkított film lehet az oka, hogy a történelem iránt érdeklődő olvasók semmi jóra nem számítanak  egy Sissi-regény kapcsán. Magam is így vagyok ezzel. De mert mellékállásban idegenvezetőként is dolgozom és volt egy Sissi köré épülő tematikus utam, felkészülésként elvettem anyukám éjjeliszekrényéről Allison Pataki kötetét. A meglepetés nagy volt: Gördülékeny stílusban megírt, regényes alkotás, amely történelmileg túlnyomóan hiteles képet ad Erzsébet (1837-1898) és Ferenc József (1830-1916) életéről.

Nápoly és a dél-olasz város nevét viselő öböl kedvenc úticéljaim egyike. A kaotikus nagyváros számos látnivalóval és fantasztikus gasztronómiával, az öböl három szigete, Capri, Ischia, Prociada és a Sorrentoi-félsziget pedig egyedülálló természeti szépségekkel vonzzák az utazót. Magyarok számára egy további érdekességet is rejt a környék: Nápolyban és a közeli Salernoban élt évekig hosszú emigrációja alatt Márai Sándor. A Könyvtacskó a világhírű magyar író nyomait szimatolta ki.

„Elnézést, meg tudná mondani, hol kapom a legjobb bolognai spagettit? – tette fel a kérdést a BBC egyik népszerű riportere, Michael Portillo egy bolognai sétálóutca járókelőinek. „Bolognai spagetti? Ilyen nincs. Tagliatelle, lasagne raguval, az van. De nem spagettivel” – feleli egy asszony. „A bolognai spagetti nem létezik. Ez nem egy bolognai étel” – mondja egy idősebb úr. „Istenem! Nem, határozottan nem létezik” – fakad ki egy fiatal lány. Végül egy tészta készítő manufaktúra tulajdonosnője meghívja magához Portillot ebédre és elmeséli az igazságot a bolognai spagettiről.

A Könyvtacskó is megteszi. De kezdjük az elején!

A két Koreát az 1953-as panmindzsoni fegyverszüneti megállapodás óta demilitarizált zóna választja el egymástól. Békeszerződés 65 év után sincs. Százezres hadseregek és atomfegyverek néznek farkaszemet. Rendszeresek a határvillongások. Földünk egyik legveszélyesebb helyéről van szó. De a turizmus már ezt a régiót is felfedezte: Szöulból induló, félnapos túrára befizetve, 100 euróért bárki kirándulást tehet a szigorúan ellenőrzött övezetbe. Mi sem szalasztottuk el a lehetőséget.

Az amerikaiakat igazán sosem érdekelte a koreai háború. A feledés homályába vész a ’45-ös dicsőség és a vietnámi kudarc között. A veteránok is Amerika elfelejtett háborújakén emlegetik. Habár 36.000 amerikai veszett oda, némely veterán egyesület fel sem veszi soraiba a Koreát megjártakat, mondván nem is katonaként voltak ott. Hivatalosan ugyanis nem háború, hanem az ENSZ égisze alatt végrehajtott rendészeti akció folyt a Koreai-félszigeten, a nyugati érdekszférába tartozó és a kommunista észak által 1950-ben lerohant Dél-Korea felszabadítására. A koreai és kínai elesettek számát csak becsülni lehet. Több millióan lehettek. Közöttük sok százezer civil. Egy amerikai túlélő, Richard Carter számára világos, hogy Koreában háború dúlt. A Süddeutsche Zeitung újsárírója az ő visszaemlékezéseit hallgatta meg  a marylandi veterán egyesületben.

A japán-magyar kulturális, gazdasági, nyelvi (?), rokoni (???) kapcsolatok után ennek a nagyon távoli, a mienktől nagyon különböző kultúrájú országnak a mindennapjaiba szeretnénk bevezeti a Könyvtacskó olvasóit. Ebben Boris Martiniovic, egy napokban megjelent, Japánban játszódó regénye, a Tokiói lilaság magyar nemzetiségű szerzője lesz segítségünkre.

Nagyon különböző a kettőnk kiindulási pontja. Magam soha nem érdeklődtem se Ázsia, se Japán iránt. Sosem olvastam mangát, nem karatéztam, de még a szusit se szerettem. Ezért, amikor 2013-ban egy tanulmányúton először jártam a szigetországban, olyan kultúrsokk ért, amiről azt gondoltam, globalizált világunkban már nem lehetséges. Borist gyerekkora óta foglalkoztatja Japán. „Sokat olvastam az országról, számos filmet láttam Japánból és Japánról. Amikor végre kijutottam, úgy éreztem azt kapom, amire számítottam, amiről annyit hallottam és olvastam.”   

Milyen ez a Japán, amire Boris számított, engem viszont meglepett?

Japán már többször volt téma a Könyvtacskón. Először egy Jukio Misima, majd egy Haruki Murakami regényt mutattunk be. Misima kapcsán írtunk a japánok (homo)szexualitáshoz fűződő különös viszonyáról. Furcsa véletlen, hogy A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokéveit, az első Murakami regényt, amely a téma volt a blogon, 2014-ben a legrosszabb irodalmi szexjelenet díjára jelölték – bloggertársam szerint méltatlanul. A regény főhőse a legtipikusabb japán közlekedési eszköz, a vonat megszállottja, amit jó apropónak láttunk, hogy a nem csak műszaki szempontból különleges japán vasútról szóló összeállítással jelentkezzünk. Ezeket egy négy részes sorozat követte a szigetország történelméről, gasztronómiájáról, legérdekesebb turisztikai attrakcióiról és Tokióról, a legek városáról. Sok-sok utalással a bloggertársam és általam is nagy becsben tartott Murakami életére és munkásságára.

Szimatot fogtunk és így ismét jó alkalmunk van, hogy a felkelő nap országával foglalkozzunk: Tokiói lilaság címen egy Japánban játszódó regény látott napvilágot egy magyar nemzetiségű, délszláv nevű író tollából. A különös kombináció remek stílusú, misztikus, ízig-vérig japán hangulatú regényt szült. Egy honfitársunk ennyire képben van Japánról, ennyire japánosan tud írni?! – Meg kell ismernem! Fel is vettem a kapcsolatot az íróval, Boris Martinović-al. Beszélgetésünk a könyv mellett két érdekes téma körül forgott: Mi az oka, hogy a japánok meglepően sokat tudnak Magyarországról? Mi ragad meg leginkább egy magyar fiatalembert a távoli ország szokásaiból, kultúrájából? Az előbbi kérdésnek ebben, az utóbbinak következő bejegyzésünkben járunk utána.

Velence Cannaregio városrészében, a főpályaudvarhoz közel fekszik egy mindössze 105*93 méter területű szigeten a Ghetto Nuovo, a világ első, zárt, zsidó városrésze és a zsidók számára kijelölt kényszerlakóhelyek későbbi névadója. Velence vezetése, a Serenissima 1516-ban rendelte el, hogy a város egyre szaporodó zsidó lakosainak a fallal körülvett szigetre kell költözniük, melynek két hídját éjféltől napkeltéig zárva kell tartani. A szigeten korábban rézöntöde működött, amit a korabeli velencei nyelvjárásban getto-nak (ejtsd: dzsetto) hívtak. A szót az első lakók, a többségében német ajkú askenázi zsidók hibásan gettónak ejtették. 1562-ben már egy pápai bullában is előkerül a kifejezés. Mégpedig a hibás németes kiejtéshez igazodva, ghetto-nak írva. Legkésőbb innentől számít a velencei sziget neve a zsidó városrészek szinonimájának.

Mi magyarok, legyen szó hírfogyasztásról, irodalomról vagy történelemről, szeretünk magunkkal foglalkozni. Ráadásul azt gondoljuk, a világ is velünk foglalkozik. Például kedvelt rádióállomásom nemzetközi lapszemle címén a világsajtó Magyarországról írt cikkeit foglalja össze. Az persze homályban marad, hogy a cikk egy futottak még hírportálon, vagy egy egyébként neves sajtótermék ötödik oldalán, fél hasáb terjedelemben jelent meg. Nem csoda, ha a külföldi híreket nem fogyasztó hallgató azt szűri le, hogy az egész világ kis hazánk körül forog.

Néha azonban tényleg előfordul, hogy a középpontba kerülünk. Jelen esetben egy évtizedek óta alapműnek számító szakkönyv szentel nagyobb figyelmet Magyarországnak, persze elsősorban nemzetközi kontextusba kerülése okán. Érdekesek és tanulságosak, ha a messziről jött ember foglalkozik velünk. Kiderülhet, hogy számunkra megkérdőjelezhetetlen igazságok, a kívülállónak nem olyan egyértelműek; amit mi fehérnek hittünk szürkés, ne adj’ Isten, fekete.     

Babits szerint „a műfordítás az idegen nyelvű kultúra birtokbavételének legmagasabb formá­ja”. A műfordítók mégis az irodalom legelfeledettebb és a könyvpiac legkihasználtabb szereplői. Pedig nélkülük nem lenne világirodalom és talán még minden idők legeladottabb kötete, a Biblia sem létezne. Valószínűleg ezért tekintik Szent Jeromost (347-420, más nyelveken Hieronymus) az első műfordítónak. Az egyháztanító 382-ben, pápai megbízásra héber, ógörög és ólatin szövegtöredékekből alkotott egységes, latin nyelvű Bibliát. Jeromos munkája a Tridenti-zsinat (1546) óta a kereszténység szent könyvének hivatalos változata. Az ENSZ 2017-ben október elsejét, Szent Jeromos halálának évfordulóját a fordítás világnapjává nyilvánította.

A történelem egyetlen anarchista állama 1936-ban alakult meg Katalóniában. A körülmények nem voltak ideálisak, tombolt a polgárháború. Az elszánt anarchisták azonban sikerrel vették fel a harcot Franco csapataival. Az álom a hierarchia nélküli társadalomról néhány hónap leforgása alatt mégis rémálommá vált.

Előző bejegyzésünkben a krimi múltjával és jelenével foglalkoztunk. Megállapítottuk, hogy a műfaj virágzik, az angolok, amerikaiak és skandinávok mellett olasz, francia, vagy például orosz írók is szép sikereket tudtak elérni. De mi a helyzet a magyarokkal? 

Káin és Ábel története a Bibliából, Oidipusz király Szofeklésztől, Shakespeare Hamletje, Goethe Faustja, Bűn és bűnhődés Dosztojevszkijtől, vagy, hogy egy magyar alkotást is említsünk, A gólyakalifa Babitstól – nem neveznénk őket kriminek, pedig bűneseteket dolgoznak fel. A bűnügyi történet tehát mindig is része volt az irodalomnak. Márai megfogalmazása szerint „ős-irodalmi műfaj”.  Ennek ellenére a krimi, mint önálló irodalmi kategória csak a XIX. század közepe óta létezik. Eleinte lenézett írások, tipikusan detektívregények tartoztak ebbe a műfajba. A krimi az olcsó, igénytelen ponyva szinonimája volt. Aztán ahogy a közérdeklődés a történelmi regényektől egyre inkább a zsáner irodalom (= mindennapi élet eseményeit, a körülöttünk lévő világot bemutató írások) felé fordult, megjelentek a színvonalas alkotások is:  Edgar Allan Poe,  Sir Arthur Conan Doyle és Eugéne Sue művei. Utóbbi Szerb Antal szerint „nem kisebb írót inspirált, mint magát Dosztojevszkijt”. Érdekes módon egy írónő, az amerikai Mary Roberts Rinehart volt az első, aki krimiszerzőként rangos irodalmi elismerésekben részesült.

Másfél évszázada új fejezet íródott az urbanizáció történetében - hozzáláttak Barcelona rég várt kibővítéséhez. A vállalkozás egyszerre volt forradalmi és szigorúan tervezett. Pontosan úgy, ahogy azt Ildefos Cerdá (1815-1876) megálmodta. Célja világos volt: Igazságosabb, élhetőbb várost!

Nem akarom sok moly.hu kommentelőhöz hasonlóan a teljes magyar, kortárs szépirodalom lehúzásával kezdeni Kun Árpád kötetének méltatását. Holott megértem őket. A kortárs szépprózában sokszor a stílus áll a középpontban, a történet vézna, követhetetlen, érthetetlen. Az író a művészet Parnasszusán van, aki nem tudja követni, az bunkó! Kun viszont elindul A-ból (Budapest), és a regény végére, közérthető stílusban megérkezik B-be (Boldog észak = Norvégia). A narráció közvetett, a stílus köznyelvi. Fel se tűnik, hogy a regény szerkezetileg nem is olyan egyszerű. Írónk alteregója egy hosszú, embert-, és agyonpakolt Suzukit próbáló út alatt mesél eddigi életéről, és arról, miért döntött felségével és két gyermekével Norvégia mellett.