Káin és Ábel története a Bibliából, Oidipusz király Szofeklésztől, Shakespeare Hamletje, Goethe Faustja, Bűn és bűnhődés Dosztojevszkijtől, vagy, hogy egy magyar alkotást is említsünk, A gólyakalifa Babitstól – nem neveznénk őket kriminek, pedig bűneseteket dolgoznak fel. A bűnügyi történet tehát mindig is része volt az irodalomnak. Márai megfogalmazása szerint „ős-irodalmi műfaj”.  Ennek ellenére a krimi, mint önálló irodalmi kategória csak a XIX. század közepe óta létezik. Eleinte lenézett írások, tipikusan detektívregények tartoztak ebbe a műfajba. A krimi az olcsó, igénytelen ponyva szinonimája volt. Aztán ahogy a közérdeklődés a történelmi regényektől egyre inkább a zsáner irodalom (= mindennapi élet eseményeit, a körülöttünk lévő világot bemutató írások) felé fordult, megjelentek a színvonalas alkotások is:  Edgar Allan Poe,  Sir Arthur Conan Doyle és Eugéne Sue művei. Utóbbi Szerb Antal szerint „nem kisebb írót inspirált, mint magát Dosztojevszkijt”. Érdekes módon egy írónő, az amerikai Mary Roberts Rinehart volt az első, aki krimiszerzőként rangos irodalmi elismerésekben részesült.

Másfél évszázada új fejezet íródott az urbanizáció történetében - hozzáláttak Barcelona rég várt kibővítéséhez. A vállalkozás egyszerre volt forradalmi és szigorúan tervezett. Pontosan úgy, ahogy azt Ildefos Cerdá (1815-1876) megálmodta. Célja világos volt: Igazságosabb, élhetőbb várost!

Nem akarom sok moly.hu kommentelőhöz hasonlóan a teljes magyar, kortárs szépirodalom lehúzásával kezdeni Kun Árpád kötetének méltatását. Holott megértem őket. A kortárs szépprózában sokszor a stílus áll a középpontban, a történet vézna, követhetetlen, érthetetlen. Az író a művészet Parnasszusán van, aki nem tudja követni, az bunkó! Kun viszont elindul A-ból (Budapest), és a regény végére, közérthető stílusban megérkezik B-be (Boldog észak = Norvégia). A narráció közvetett, a stílus köznyelvi. Fel se tűnik, hogy a regény szerkezetileg nem is olyan egyszerű. Írónk alteregója egy hosszú, embert-, és agyonpakolt Suzukit próbáló út alatt mesél eddigi életéről, és arról, miért döntött felségével és két gyermekével Norvégia mellett.

Vitán felül áll, hogy Tokió minden értelemben Japán legfontosabb városa. Ennek fényében, és tekintettel Japán sok ezer éves történetére meglepő, hogy csak a XV. században alapították, csak az Edo-korban (1603-1867) lett jelentős város, és csak Meiji (1852-1912) uralkodása óta császári székhely.

Bár Japánnak, az ország kultúrájának, gasztronómiájának világszerte sok lelkes barátja van, mégis kevesen jutnak el a felkelő nap országába. Ennek oka, hogy – napjainkra már részben megalapozatlanul – Japán drága ország hírében áll, és hogy Európából nézve nagyon távol, gyakorlatilag a világ másik felén fekszik. A turizmus ennek ellenére, leginkább a kínai látogatóknak köszönhetően, robbanásszerűen bővül; 2003-ban még csak 5,2; 2016-ban már 24 millió látogatót számoltak. A következőkben – szigorúan a teljesség igénye nélkül – azokat a természeti és kulturális attrakciókat mutatom be, amelyeket Japánban járva feltétlenül fel kell keresnünk.  

Az egész nyugati világban hódít a „running sushi”, habár a japán konyhának sokáig nem volt túl jó híre: ázsiai összehasonlításban a legfantáziátlanabb, legíztelenebb – hangzott a vád. Jómagam sokáig egyáltalán nem kedveltem a távol-keleti gasztronómiát. De mert egy ország megismeréséhez hozzátartozik a konyhája felfedezése is, első japán utam alkalmával akármivel is kínáltak, nem mondtam nemet. Aztán fokozatosan rákaptam a japán konyha ízére. Harmadik utam, amikor már nem ettem húst, de annál több halat, igazi kulináris álom volt. Japán ugyanis a halak és a tenger gyümölcsei kedvelőinek mekkája.

Szerencsés vagyok, mert munkám révén az elmúlt években többször is jártam Japánban. Létezhet-e hálásabb útibeszámoló téma, mint egy tradícióiban és mindennapjaiban a miénktől gyökeresen különböző ország bemutatása? És mert alapvetően könyves blog vagyunk, irodalmán keresztül mutatjuk be Japánt. Ennek pedig a legjobb módja, ha korunk legismertebb és legsikeresebb japán íróját, Murakami Harukit állítjuk a középpontba. A téma túl nagy ahhoz, hogy egy bejegyzésbe beleférje. Ezért először a japán történelemmel, majd a gasztronómiával, ezt követően a szigetország idegenforgalmi attrakcióival, és végül Tokióval fogunk foglalkozni.     

XX. századi angol kisregény, amelyről a szigetország irodalmának XIX. századi monumentális klasszikusai jutnak az olvasó eszébe: „Twist Olivér”, „David Copperfield”, „Karácsonyi ének”. Nyomasztó történetek nyomorról, kiszolgáltatottságról, munkásokat kizsákmányoló kapitalistákról. Egy különbség azonban akad. Dickens & co. regényei általában meseszerű fordulatot vesznek, happy end-el végződnek. Nem úgy a tizenéves fiú, Fearon története - a csoda, mint a legtöbbeket, őt is elkerüli.

A Garda-tó 370 km² területével Itália legnagyobb, és – a Balaton után – Közép-Európa második legnagyobb területű tava. Amiben a magyar tengert egyértelműen túlszárnyalja az – alpesi tó lévén - a mélysége: átlagosan 133, a legmélyebb pontján 376 méter! A Garda-tó kedvelt hosszú hétvégés - miniszabis célpontja a Dél-Németországban és Nyugat-Ausztriában élőknek. Magyarországtól ehhez kicsit messze van, de ideális akár a nyári szabadság eltöltésére is. A Garda-régióban ugyanis mindenki megtalálja a számítását: az aktív pihenés hívei (túrázás, biciklizés, vízi sportok), a vízparti napozást-fürdést előnyben részesítők, az épített örökség iránt érdeklődők, valamint a gasztronómia és a borkultúra szerelmesei is. Ha valaki, mindez egyben, mint például jómagam – A Garda-tónál keresve sem találhatna jobb úticélt. 

Önéletrajzi ihletésű, de nem egy az egyben írónk életét feldolgozó regény. In medias res a lövészárokba csöppenünk; a kötet főhőse, egy közkatona narrációjában szembesülünk egy háború borzalmaival. Pontosan hol, mikor játszódnak a történet? Valahol a nyugati fronton az első világháború alatt. Ennél többet nem tudunk meg. Nem is fontos, lehetnénk a világtörténelem bármely háborújában. Csak a végpont világos: a várva-várt kapituláció.

Vámos Miklós saját elmondása szerint novellistából lett kis-, majd (nagy)regényíró. E fejlődés mögött piaci okok is állnak. A novella nehéz műfaj, az olvasók nem keresik, így a kiadók is ódzkodnak tőle. Ez alkalommal az én ízlésem is egybeesik a mainstreammel: sok-sok elolvasott könyvvel a hátam mögött tudom, hogy egy történetet, aminek van füle, farka, mondanivalója, sokkal nehezebb öt oldalon elmesélni, mint ötszázon. Arról nem is beszélve, hogy szeretem, ha egy irodalmi alkotás maradandó emlékké válik, ha néhány hét, vagy akár évek múltán is emlékszem a történetre és persze a mondanivalóra. Egy néhány oldalas novellánál általában túl rövid az élmény nyújt ahhoz, hogy mélyebb nyomokat hagyjon.

Sör, bor, világörökségi kisvárosok és metropoliszok, romantikus várak, lenyűgöző tájak – ezt kínálja Pfalz Németország délnyugati részén. Itt az ideje hát, hogy Németország nem csak, mint az európai gazdaság motorja, a kivándorló magyarok körében népszerű célország, Merkel és vitatott menekültpolitikája szinonimája, hanem turisztikai célpontként is bekerüljön a köztudatba.

A svédek nagyon tudnak valamit, és nem csak a lakberendezésben. Az irodalomban is remekelnek.  Az utóbbi évtizedekben tucatnyi írójuk aratott zajos nemzetközi sikert. Mi több, új műfajt is teremtettek: a skandináv krimit (volt már róla külön összeállításunk.). Van azonban a svéd irodalomnak egy másik sikerterülete is: a szatirikus regény. "A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt” a moziban is nagy sikert aratott. Nem csoda; a groteszk karakterek, a vicces szituációk, az abszurd történetek filmvászonra kívánkoznak. Talán meglepő, de a két műfajnak közös az alapja – legalábbis én így gondolom: Társadalomkritika, mondanivaló a világról, és ebben sem a svéd krimik, sem a szatirikus regények nem szűkölködnek, sokkal könnyebb eljuttatni a szélesebb közönséghez, ha könnyebb műfajba van csomagolva. 

„Nem vagyok igazi profi író, aki reggel odaül a gépe elé és ír.“

- nyilatkozta néhány hónapja a minap elhunyt Dés Mihály (1950-2017). Lehet, hogy nem volt profi, és biztos, hogy írói pályafutása szokatlanul ívelt, kötetei azonban első osztályúak. Stílusukban olyan sokrétűek, hogy sok profi vehetett volna leckéket tőle. Irigykedtek is. Mi más lehetett az oka, hogy Konrád és Eszterházy ajánlása ellenére sem fogadta tagjai közé a Szépírók Társasága?. Egy „szépíró” még azt is felhozta ellene, hogy a Pesti barokk főhőse nőellenes. „Szerintem meg irodalomellenes írókat azért megvádolni, mert nem elég építő, pozitív hősöket ábrázolnak - ilyen alapon Shakespeare-t is el kell ítélni a Macbeth vagy a III. Richárd miatt!” - replikázott Dés nagyon találóan.

Az előző bejegyzésünken bemutatott Torinot nem csak önmagért érdemes felkeresi. A város a Piemont környéki kirándulások ideális kiindulópontja is. Az észak-olasz tartomány pedig olyat kínál a turistáknak, amire a világon kevés régió képes. Száz kilométeren belül fekszenek lankás dombságok, borvidékek, kétezer méteres alpesi csúcsok és hegyek által ölelt tavak, festői kisvárosok, szebbnél-szebb kastélyok, valamint kellemes sétára, vagy biciklitúrára ideális sík folyóvölgyek.   

Elzász-Lotaringia és Piemont. Egy francia és egy olasz tartomány. Mi a közös bennük? Európa közepén fekszenek. Kirándulásra hívnak a dombságokkal teli, csodás tájak. Sétára csábítanak a hangulatos városok. Jók a borok, finomak az ételek. Kedvesek az emberek. Meglepően barátságosak az árak. És ami még közös bennük: különösen nálunk méltatlanul kevesen ismerik és látogatják a két régiót. Itt az ideje hát, hogy Elzász után felfedezzük Piemontot is! Íme képes útibeszámolónk, amelnyek első részében Torinoban sétálunk, a másodikban a város környékén kalandozunk.  

„Ah, Houellebecq, te kis arrogáns szexista tirpák fasz, mégis hogyan bánhatsz ennyire jól a szavakkal?“

Bécs új negyede, a Seestadt (Tóváros) nem csak az osztrák főváros legnagyobb, de építészeti és várostervezési szempontból az egész kontinens egyik legjelentősebb projektje. A jövő városa készül. Nagy szavak, és tudjuk, hogy számos hasonló projekt évtizedes távlatban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Több lépcsőben, húsz év alatt város épül fel a városban, hogy húszezer ember otthonául és munkahelyéül szolgáljon.

A Könyvtacskó követői tudhatják, nem csak szépirodalmat olvasunk. Valljuk, hogy szórakoztató könyvet, vagy éppen izgalmas krimit írni legalább olyan kihívás, mint társadalmunk összetett problémáit boncolgató, vagy a lélek legmélyebb bugyraiba vezető szépprózát. A jó krimi amúgy is többet nyújt puszta szórakoztatásnál. A skandináv bűnügyi irodalom teljesítménye éppen a felismerésben áll, hogy ebben a műfajban is lehet, és talán kell is a társadalmi problémákra reflektálni. Hisz a krimik nagyobb eséllyel jut el szélesebb réteghez, mint a szépirodalmi alkotások.  

A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál a szervezők szerint a “könyves világ jegyzett eseménye, a térség meghatározó szakmai és kulturális fóruma“. Ha ez igaz, akkor az elég lehangoló térségünk irodalmi seregszemléire nézve. A budapesti esemény ugyanis leginkább provinciális - megjelenésében, programjában, választékában egyaránt.

Tévéműsoraiból kiderülhetett már, hogy Kepes András világutazó. Nem a tömegturizmus által felkapott helyek vonzzák. Kultúrákat, szokásokat, embereket, a mindennapok sokféleségét igyekszik megismerni. Utazásainak, a világ legkülönbözőbb pontjain töltött fiatalságának (Argentína, Libanon, USA), és nem utolsó sorban patchwork családjának köszönheti a magyar átlagénál nyitottabb világképét. Három házasságból összesen hat gyermeke született. Négy unokája van, a legnagyobb 12 évvel idősebb legkisebb gyermekénél, aki egykorú legfiatalabb unokájával. Jelenlegi felesége pedig legnagyobb gyermekével van egy generációban. Amerikai vígjátékba illő kusza családi kapcsolatok.

Capri, Ischia, Procida - a Nápolyi-öböl három szigete. Caprit mindenki ismeri: kék barlang, jachtok, sztárok, luxusbutikok, turistahadak – nem az én világom. Ischia inkább az olaszok körében híres meleg forrásairól. De Magyarországról minek Itáliába utazni egy kis termálvízi lubickolásért? Procida a legkisebb, és ha már nem is érintetlen, de a legautentikusabb a három sziget közül. Felfedezésre vár!

Végtért egy korszak, amikor tavaly novemberben, kilencven éves korában elhunyt minden idők talán legsikeresebb és egyben egyik utolsó kommunista forradalmára, Fidel Castro. A „Maximo lider” ugyan a gyakorlatban már 2006-ban, hivatalosan pedig 2008-ban átadta Kuba vezetését öccsének, Raulnak, halálával mégis lezárult a kommunizmus történetének egy hosszú fejezete.

Az olasz főváros turisták által kevésbé ismert, különleges helyei közé tartoznak az 1960-as nyári olimpiai játékok helyszínei. Azért is érdemes róluk beszélni, és Rómában járva felkeresni őket, mert az 57 évvel ezelőtti olimpiát a korrupció és egy hajdani diktatúra szelleme lengte át, valamint, mert Róma a 2024-es játékok pályázatától visszalépett városok közé tartozik.

Édouard Louis kötete, az elmúlt év egyik legnagyobb franciaországi könyvsikere, egyszerűen csak elszomorított volna, ha az ötvenes években, vagy napjaink Oroszországában játszódna. De mert a helyszín, illetve az időpont a kétezres évek Franciaországa, döbbenetet éreztem a huszonéves író önéletrajzi regényét olvasva.

Nem vagyok a divatmárkák megszállottja, nem szívesen fizetek logókért. Egyetlen kapcsolatom az olasz luxusmárkával egy anyukámnak vásárolt, „Gucci” márkajelzéssel ellátott pénztárca volt. Azért fogalmazok ilyen óvatosan, mert egy bangkoki piacon vettem 10 euróért – gyanítom, nem volt eredeti... Miért olvastam hát el Patricia Gucci könyvét? Mert érdekelt, miként lett néhány évtized leforgása alatt a semmiből egy világcég, egy londiner fiából multimilliomos.

London. Kivándorlás, mosogatás, legnagyobb magyar közösség az országhatárokon kívül – manapság leginkább erre asszociálunk a város nevét hallva. A repülőn turistaként egyértelműen kisebbségben voltunk a Nagy-Britanniába ingázó gazdasági menekült magyarokkal szemben. Pedig a brit főváros a világ egyik legizgalmasabb, látnivalókban, műemlékekben, kulturális attrakciókban leggazdagabb városa. Minthogy könyves blog vagyunk, és a Big Ben & co.-ról amúgy is végtelen sok infót találni a neten, inkább irodalmi városnézésre hívunk Londonba!    

Helyszín: Rechnitz, egy kis burgenlandi határtelepülés. Időpont: 1945 márciusa. Franz Podezin helyi Gestapo-vezető utasítást ad körülbelül kétszáz magyar zsidó munkaszolgálatos lemészárlására. Minderre a település melletti Batthyány-kastély tőszomszédságában kerül sor. Odabent Margit von Batthyány (született Thyssen - a német acélgyáros dinasztia sarja) helyi náci nagyságok, többek között Podezin társaságában bálozik. Bizarr eset, a háború végnapjainak nagy, mindmáig feltáratlan rejtélye, számos elvarratlan szállal.

Miniszabin voltam Londonban. A King’s Cross és a Pancras pályaudvarok körül, egy új életre kelő rozsdaövezetben sétálva különös dologra lettem figyelmes: ráakadtam a világ talán legkülönlegesebb, a Regent’s Canalon horgonyzó könyvkereskedésére.

Rein regénye nem új: 1947-ben az első háború utáni bestseller volt Németországban. Aztán feledésbe merült, mígnem - a Könyvtacskón már bemutatott Hans Fallada „Halálodra magad maradsz” című regényéhez hasonlóan - újra felfedezték, kiadták. A téma is hasonló: ellenállás a náci Németországban. Különbség az időintervallumban és a szereplőkben van: Fallada egy házaspár évekig tartó magányos harcát mutatja be, míg a Rein-regény Berlin szovjet megszállása előtti utolsó hónapban játszódik, egy kisebb földalatti csoportot a középpontba állítva.